Nagyböjt 1. vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 4,1–11)
Az Ádám és Éva által elkövetett első bűnről szóló elbeszélés, amelyet a Teremtés könyve harmadik fejezetében olvasunk, azt mondja el nekünk, hogy akkor jelenik meg a gonoszság az ember szívében, amikor elfelejti azt a Szót, amelyet Isten mondott neki, és hagyja, hogy megzavarják más hangok, amelyek becsapják és elterelik a figyelmét a neki kinyilatkoztatott igazságról.
A mai evangéliumi szakasz (Mt 4,1–11) pontosan ugyanezt a dinamikát követi: Jézus a Jordánnál kapott egy szót az Atyától, egy olyan szót, amely feltárta neki, hogy ő a szeretett Fiú.
Jézusnak azonban rögtön azután szembe kell néznie azzal a próbatétellel, amely éppen az Atyáétól eltérő hangban nyilvánul meg, egy olyan hangban, amely a keresztséggel megkezdett úttól eltérő utat kínál fel neki.
Nem csak azt sugallja, hogy más dolgokat tegyen, hanem hogy más legyen, mint aki: Jézus a szeretett Fiú, aki mindenben bízhat az Atyában és az ő Szavából élhet anélkül, hogy bármit ki kellene vívnia vagy be kellene bizonyítania.
A kísértő pedig éppen ebben teszi próbára, abban, ami őt Fiúvá teszi: „Ha Isten Fia vagy…” (Mt 4,3.6), ennek a fiúi mivoltnak a tartalmában. Nem azt mondja neki: „Ha erős vagy, ha gazdag vagy, ha hatalmad van…”, hanem pontosan azt, hogy „ha Fiú vagy”.
Az első kísértés azt sugallja, hogy ha Jézus Isten Fia, akkor mindent megtehet.
„Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek váljanak kenyérré!” (Mt 4,3). Ez az önelégültség kísértése, annak a kísértése, hogy nincs szüksége senkire, nem kell sem kérnie, sem elfogadnia, sem megköszönnie. Egy Fiú, akinek valójában nincs szüksége az Atyára.
A második kísértés azt sugallja, hogy ha Jézus biztos akar lenni abban, hogy Isten Fia, a szeretett Fiú, akkor előbb próbára kell tennie őt.
„Ha Isten Fia vagy, vesd le magad; mert írva van: »Angyalainak parancsolt felőled, hogy kőbe ne üsd lábadat.«” (Mt 4,6). Egy Fiú, aki nem bízhat az Atyában.
A harmadik kísértés azt sugallja, hogy bár Jézus Isten Fia, valójában semmit sem tehet és semmije sincs. Az Atya nem osztja meg vele gazdagságát, nem az Atya adja meg neki, amire szüksége van, hanem egyezségre kell jutnia a gonosszal, hogy teljes életet élhessen: „Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.” (Mt 4,8). Mintha az, hogy gyermekek vagyunk, valójában nem lenne elég ahhoz, hogy boldogok legyünk.
Ez a három kísértés valójában mélyen érinti az ember három félelmét.
Az első feltárja ősfélelmünket: a nélkülözéstől való félelmet. Azt az érzést, hogy ha nem gondoskodunk magunk arról, amire szükségünk van, senki nem teszi meg. Ez a félelem attól, hogy nem támogatnak bennünket, nem szeretnek bennünket annyira, hogy másra hagyatkozhassunk.
A második feltárja azt az alapvető félelmünket, hogy Isten nem akarja igazán az javunkat, hogy ő igazából nem „velünk lévő Isten”. Ebből fakad, hogy állandóan próbála kell tennünk őt, mintha igazolnia kellene, hogy megbízható.
A harmadik attól való félelmünkről szól, hogy nem vagyunk elég értékesek, hogy jelentéktelenek vagyunk: a bűn azt sugallja, hogy ha nincs meg mindenünk, ha nem tehetünk meg mindent, akkor nem érünk semmit.
Jézus viszont nem félelemből, aggodalomból él: az Atyával való kapcsolatból él, és ez az ő igazi gazdagsága. A kísértésre mindig az Írással válaszol, nem mint harcra kész fegyverrel, hanem mint a szív mély irányultságával. Mivel ő Fiú, ismeri az Atya hangját, és tudja, hogy ez a hang nem félelmetes, nem követelő.
A nagyböjt a pusztába vezet bennünket azért, hogy megtanuljuk felismerni az Atya hangját a sok hang között, amelyet hallunk. Hogy hogyan tegyük? Milyen kritériumot ad ehhez számunkra a mai evangélium?
A kísértésekről szóló elbeszélés azt mondja, hogy az Atya hangja soha nem távolít el minket attól, akik vagyunk, nem kéri, hogy valaki más legyünk, nem akar mást, csak hogy azok legyünk, akik vagyunk: gyermekek, szeretettek, akik tudnak bízni, akik tudnak kérni.
Ahhoz tehát, hogy legyőzzük a kísértést, nem kell erősebbek lennünk a gonosznál.
Elég, ha újra hallgatunk az Atya Szavára, amely néven szólít bennünket, feltárja, hogy kik vagyunk és mire vágyunk igazán.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
