Karácsony második vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 1,1–18)

János evangélista evangéliumának prológusával (Jn 1,1–18) ma nagy és mély horizontra, a Szentháromság életére irányítja tekintetünket.

A karácsonyi liturgiában láttuk, hogy Lukács evangélista is széles látókörrel rendelkezett, amely kiterjedt Jézus korának egyetemes történelmére, olyan fontos nevekkel, mint Augustus császár, olyan eseményekkel, mint a népszámlálás, olyan helyekkel, mint Názáret és Betlehem (Lk 2,1–4).

János evangélista még messzebbre megy. Nem áll meg történelmi eseményeknél, bármennyire is fontosak legyenek azok, hanem egészen az alapokig, mindennek az eredetéig nyúlik vissza. Mindennek az eredeténél Isten élete van, amely kapcsolatok és szeretet élete: az Atya nemzi a Fiút, a Fiú pedig az Atya felé fordul kapcsolatok egy körforgásában.

János evangélista tekintete szemlélődő, nem pedig elbeszélő: nem az időről, a történelemről szól, hanem a Szentháromság személyeinek közösségéről. Nem azt beszéli el, ami látható, hanem ami nem látszik.

Mégis mindkét evangélista, bár eltérő nézőpontból indul ki, végül ugyanazt a műveletet hajtja végre: a tág perspektívából, amellyel elbeszélésüket indították, hirtelen áttérnek egy kicsi helyre és időre, ahol az Ige megtestesült.

Lukács ezt oly módon teszi, hogy Jézus születéséről beszél, és figyelmét arra összpontosítja, ami a legkisebb és legszegényebb a szemmel látható dolgok között: a pásztorokra, egy jászolra, egy gyermekre (Lk 2,7–11).

János az örökkévaló alaptól az emberi történelemre tér át, különösen is egy személy, Keresztelő János bemutatása által: „Jött egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve” (Jn 1,6). A világosság neki és az ő tanúságtételének köszönhetően kezd a világba lépni.

Ahogyan az első versekben az evangélista azt mondja el, hogy a Fiú egészen az Atya felé fordul, úgy most azt halljuk, hogy János egészen a Messiás felé fordul.

Az Úr történelmi jelenléte közöttünk egy olyan embernek köszönhetően veszi kezdetét, aki hajlandó teljes egészében afelé fordulni, aki Eljön, aki kész arra, hogy az Úr tanúja legyen.

Az evangélium ezen a ponton tesz egy további lépést: az az Ige, amelyet kezdetben a Szentháromság ölén szemléltünk, nem csak egy olyan próféta által lesz jelen, mint például Keresztelő János. Ő maga lép be a történelembe, közöttünk jár: megtestesül („És az Ige testté lett, és közöttünk lakott” – Jn 1,14). Olyan közel jön hozzánk, hogy láthatóvá, megérinthetővé, minden ember mindennapos tapasztalatává válik.

A Prológus elsősorban ezt mondja el nekünk: az elérhetetlen örök világosság, ami Isten a maga benső életében, most testi szemmel szemlélhetővé lett, mert közénk jött.

A Prológus mindenekelőtt arra tanít, hogy ez a két nézőpont összetartozik.

Van, amit látunk, vagyis a történelmünk; és van Isten élete, amit nem látunk.

Mégis ez a kettő ugyanaz a történet, és Istent megláthatjuk, ha figyelmesen nézzük az emberi történelmet.

A történelem már nem egy „zárt”, önmagában végződő történet: valamiképpen Isten életének az elbeszélése.

A hit akkor válik éretté, amikor képes egységet teremteni e két nézőpont között, látható történelmünk és Isten láthatatlan élete között. Így Jánoshoz hasonlóan mi is azt mondhatjuk: „Láttuk az ő dicsőségét” (Jn 1,14). Isten dicsősége nem abban áll, hogy ő elérhetetlen és távoli marad, hanem abban, hogy elérhetővé és jelenvalóvá válik, mert ez a szeretet stílusa.

A Prológus nem magyarázza meg Isten ilyen cselekvésének okát: nem indokolja, nem igazolja.

Isten eljövetele ugyanis egészen ingyenes: nem bűneinkre adott válasz, nem szükségszerűség vagy számítgatás eredménye, és nem is olyasmi, ami megmagyarázható volna.

A szentháromságos élet egy, a fényhez hasonlóan kiáradó élet: „Benne az élet volt, és az élet volt az emberek világossága: a világosság világít a sötétségben, és a sötétség nem győzte le.” (Jn 1,4–5); ez a túláradó szeretet.

János evangélista tehát nem beszéli el a megtestesülés okát, de segít belátni Isten megtestesülés általi eljövetelének eredményét. Gyümölcse mindazok számára, akik befogadják, hogy Isten gyermekeivé válhatnak: „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12). 

Ez azt jelenti, hogy történelmünk, úgy, ahogy van, Isten azon életének részévé válik, amelyről János az elején szólt.

Nem valami, ami kiegészíti emberi állapotunkat, hanem egy újjászületés, amely szabadon felajánlott mindenki számára, aki a kegyelem által képes befogadni a világosságot.

Az Ige tehát ezért testesül meg: hogy Istennek gyermekeket támasszon.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)