Húsvét 6. vasárnapja (C)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Jn 14,23–29)

Az egész Ószövetségen végigvonul a felhívás az emlékezésre.

Néhány könyvben, mint például a Második Törvénykönyvben a felhívás sürgetővé válik, mert a nép, amely készül belépni az ígéret földjére, nem élhet másként, csak úgy, ha emlékszik arra, amit Isten értük véghezvitt, a szabadításra, amit Isten cselekedett.

A felhívás az emlékezésre gyakran visszatér, és éppen azért sürgető, mert az ember hajlamos a felejtésre.

Ezért a próféták nagy feladata az, hogy a nép emlékezetébe idézzék azt, amit Isten tett, és mindenekelőtt az, hogy a népet hozzásegítsék, hogy Isten emlékezetében, azaz jelenlétében éljen. Mert a nép nagy vétke a felejtés: megfeledkezik Istenről, és a bálványokhoz fordul.

Az üdvösségtörténet azonban ismét arra tanít, hogy az emlékezés nem olyan feladat, amire az ember egyedül, a saját erejéből képes. Az ember tud felejteni, de nem tud emlékezni, és eltávolodik attól az erőforrástól, ami Isten története. Amikor pedig az ember felejt, valójában elveszíti saját identitását, elveszíti önmagát, elveszíti az életet, mert mi vagyunk az Ige, amelyet Isten szól bennünk és értünk.

A mai evangéliumi szakasz (Jn 14,23–29) éppen ezt az emlékezni igét helyezi a középpontba: „A Szentlélek megtanít majd titeket mindenre, és emlékeztet benneteket mindenre, amit mondtam nektek” (Jn 14,26). Ez a vers az Úr tanítványainak életében központi szerepű, és mi elidőzünk ennél.

Az első dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy ez az emlékezés a Lélek ajándéka. Nem pszichológiai folyamat, nem emberi erőfeszítés. A Lélek lesz az, aki ezt az emlékezetet munkálja a hívőkben, aki emlékezteti őket az Úr szavaira, elevenen tartja bennük Isten emlékezetét. Nem arról van tehát szó, hogy igyekezzünk megőrizni valamit abból, amit Jézus mondott, hanem arról, hogy maradjunk nyitottak a Lélekre, hagyjuk, hogy Ő cselekedjen.

A Lélek azonban nem a múlt régésze, nemcsak megismétli, amit Jézus mondott, hanem mindenekelőtt élővé teszi bennünk az ő szavát. Isten emlékezete nem nosztalgikus visszatérés valamihez, ami elmúlt, ami véget ért, hanem éppen ellenkezőleg. A Lélek azért emlékeztet bennünket az Igére, hogy élővé tegye bennünk, hogy életünk forrásává, minden választásunk megkülönböztetésének kritériumává tegye, annak vágyává és akaratává, hogy szavainkban és tetteinkben továbbadjuk.

Nem kell attól félnünk, hogy valamit elfelejtünk, inkább készségesnek kell lennünk a Lélek iránt, figyelni sugallataira, amelyek a szívünk mélyén bármelyik pillanatban felbukkannak.

A Lélek – mondja az evangélium – nemcsak emlékezik, hanem tanít is. Isten emlékezete bennünk Jézus életének mély megértését is áthatja. Nem elég a felületes meghallgatás, meg kell tanulnunk megismerni és felismerni Krisztus arcvonásait, gondolkodását, az őt éltető mély logikát. Ha megértünk valamit, akkor emlékszünk rá.

Végül, egy utolsó részlet, ami ehhez a vershez kapcsolódik, az a tény, hogy Jézus Lélek által bennünk munkált emlékezete egyfajta teljességre törekszik: a Lélek mindent megtanít, és mindenre emlékeztet, amit Jézus mondott.

Ez a teljesség nem elsősorban Jézus szavainak és tetteinek az összességét jelenti. Inkább Jézus személyére, az ő jelenlétére, életének értelmére utal. A bennünk élő Lélek teszi ezt jelenvalóvá. Nemcsak arra késztet bennünket, hogy inkább az egyik cselekedetet hajtsuk végre, mint a másikat, hogy inkább emlékezzünk az egyik igére, mint a másikra, hanem arra ösztönöz, hogy újraéljük azt, amit Jézus élt, vagy még pontosabban, hogy úgy éljünk, ahogyan Jézus élt.

Ennek a teljességre törekvésnek az összefoglalását megtaláljuk a rákövetkező versben, ahol ezt olvassuk: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27).

A béke a Feltámadott első ajándéka, az ajándékok teljessége, Isten országának jelenléte közöttünk. Ez a „teljes” kiengesztelődés az Atyával és egymás között, amit Jézus húsvétja, Atyához való átmenetele által valósít meg (Jn 14,28).

Azt mondhatjuk tehát, hogy a Lélek emlékeztet bennünket a békére, eltölt minket békével.

Jelenvalóvá teszi bennünk az Úr Jézust és az ő békét, kiengesztelődést, közösséget formáló művét.

Ezért nem lehet a szívünk nyugtalan, és mindennek ellenére nem lehet bennünk félelem: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen” (Jn 14,27).

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)