Húsvét 5. vasárnapja (C)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Jn 13,31–33a.34–35)

Abban a pillanatban, amikor Jézus beteljesíti küldetését és visszatér az Atyához, mi marad belőle ezen a földön? Milyen növény sarjad ki abból a magból, amit ő elvetett?

Ki folytatja az ő küldetését, ki teszi láthatóvá azt az Országot, amely általa beköszöntött?

Hallgassuk meg a mai evangéliumot (Jn 13,31-33a.34-35), hogy megpróbáljunk választ adni ezekre a kérdésekre!

János evangéliumának 13. fejezeténél vagyunk, annál a fejezetnél, amely a jelekről szóló rész után elbeszéli az Atya emberiség iránti szeretetből fakadó tettének beteljesedését, a Fiú ajándékát.

Mindeddig Jézus különböző jeleket tett, amint arról a szinoptikus evangéliumok is beszámolnak: betegeket gyógyított, démonokat űzött ki, kenyereket szaporított, halottakat keltett életre. Nem csak ezt. Példabeszédeket is mondott, elvitte mindenkihez Isten irgalmát, megnyitotta az Ország kapuit, mindenkihez volt egy jó szava.

Jézus mindezt oly módon tette, hogy azok, akik találkoztak vele, felismerjék, hogy Isten közel jött, hogy Isten országa ott van, közöttük. Látva az ő tetteit, hallva szavait az emberek végre örülhettek, mert elérkezett az Isten Országa.

Látva őt, az emberek emlékeztek a próféták nagyszerű jövendöléseire, Isten nagy ígéreteire, a minden emberrel kötött szövetségének ajándékára. Az ősi ígéretek most, őbenne, beteljesedtek.

Nem Jézus hirdeti magát Messiásnak, hanem a tettei, a szavai tesznek róla tanúságot.

Nos, így van ez az egyház esetében is: nem az Egyház az, aki Isten új népének, az új szövetség népének jelenti ki magát, legfeljebb mások ismerhetik fel annak.

Ez hogyan történhet meg? Aki látja az Egyházat, miért kellene, hogy megpillantsa benne a Feltámadott arcának vonásait?

Nem a hatalma, nem a mérete, nem az eszközei alapján.

Nem nagy jelekből, nem a hívők számából, nem templomainak a szépségéből…

Hanem „arról ismeri majd meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)

Íme, ez az, amiről az egyházat Krisztus Testeként ismerik fel, a tagjai között áramló szeretetről.

Csak erről lehet felismerni.

Röviden térjünk ki Jézus e szavaira.

Jézus először is azt mondja, hogy mindenki fel fogja ismerni.

A szeretet nyelve olyan nyelv, amelyet mindenki megérthet.

Ez nem olyan, mint egy filozófiai értekezés, ez nem egy kifinomult tanítás, amely pallérozott elmét, gondos képzést igényel, és csak egyeseknek van fenntartva.

Mindenki tud szeretni, és mindenki meg tudja érteni, hogy hol van szeretet, és hol nincsen.

Az Egyház tanúságtétele olyan tanúságtétel, amely arra hivatott, hogy mindenkihez szóljon, mindenkivel beszéljen.

Jézus azt is mondja, hogy a tanítványok arra hivatottak, hogy szeretettel legyenek egymás iránt.

Ez az egymás kifejezés már a 13. fejezet elején felhangzik, miután Jézus megmosta tanítványai lábát: Jézus ugyanis azonnal pontosítja, hogy ahogyan ő cselekedett, úgy kell nekik is tenniük, meg kell mosniuk egymás lábát (Jn 13,14).

Mindkét esetben Jézus valami fontosat állít, nevezetesen azt, hogy mielőtt egymás lábát megmossák, mielőtt egymás iránt szeretetet tanúsítanak, a tanítványoknak fel kell ismerniük, hogy ezt már maga Jézus megtette értük és velük. Ő az, aki előbb szeret, aki példát ad (Jn 13,15), vagyis aki az életével magyarázza meg, hogy mit jelent igazán szeretni.

Csak ha hagyjuk, hogy ő szeressen bennünket, csak akkor tehetjük mi is azt, amit Ő tett, csak akkor szerethetünk mi is az ő szeretetével, azzal, amit elsőként ő közölt velünk.

És csak ekkor fogja mindenki felismerni, hogy az ő tanítványai vagyunk: Jézus tanítványainak alázatos és szegényes gesztusaiban mindenki megláthatja majd magának az Úrnak a gesztusait, az ő együttérzését minden ember iránt ezen a földön.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)