Húsvét 4. vasárnapja (C)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 10,27–30)
Jézus „jó pásztorról” elnevezett beszéde János evangéliumának 10. fejezetében két részre tagolódik. Jézus az első részben (Jn 10,1–18) a kapu, a pásztor képeit használja, és úgy beszél önmagáról, mint aki átkel a halálon azért, hogy népének szabadságot és életet adjon.
Azután egy narratív közjáték következik (Jn 10,22–24), majd Jézus visszaveszi a szót és befejezi a beszédet (Jn 10,25–30).
A szakasz, amelyet húsvét e negyedik vasárnapján hallunk (Jn 10,27–30), éppen ebből a második részből származik. A fejezet további részében ugyanazokkal a képekkel és kifejezésekkel találkozunk: a juhok hallgatnak a pásztor hangjára, a pásztor ismeri a juhait, és így tovább.
Ám találunk néhány olyan felismerést, olyan változatot, amelyekre összpontosítunk.
Mindenekelőtt egy igénél időzünk, amely ebben a néhány versben kétszer is visszatér, az „elragad” igénél: „senki sem ragadja el őket a kezemből” (Jn 10,28.29). Jézus azt mondja, hogy senki sem ragadhatja ki a juhokat a kezéből, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.
Ez azt jelenti, hogy van valaki vagy valami, ami megpróbál elragadni minket az Úr kezéből, ami megpróbál ennek a kapcsolatnak az útjába állni, megpróbálja azt megakadályozni. A tanítvány Úrral való kapcsolatának vannak ellenségei, és ezeknek az ellenségeknek János evangéliumában pontos nevük és arcuk van.
Az egyik ellenség a sötétség, az éjszaka, vagyis az a hely, ahová az ember azért megy, hogy elrejtőzzön, hogy ne találkozzon az Úrral, hogy ne engedje magát az igazságba helyezni. Jézus úgy érkezik, mint világosság, azonban az ember olykor jobban szereti a saját sötétségét (Jn 3,19), mert nem akarja hagyni, hogy megszabadítsák, nem akarja engedni, hogy szeressék.
Az ember másik ellensége János evangéliumában a hazugság (vö. Jn 8,44): a Szentírásban a hazugság gyakran társul azzal, hogy más hangra hallgatnak, nem Istenére. Az emberi faj ellensége, a hazugság atyja, kezdettől fogva az ember fülébe súg egy hamis istenképet. Így az ellenség szavának hitelt adva az ember elvész.
A harmadik ellenség a bűn, amely János evangélista számára nem a mi kisebb-nagyobb hiányainkat jelenti, hanem a hit hiányát (vö. Jn 16,8–9), azt, hogy nem fogadjuk be életünkbe az Urat.
Végül a negyedik ellenség a halál, amely téma nagyon erősen jelen van János evangéliumában. Nem a fizikai halálról van szó, hanem annak a haláláról, aki nem él hiteles életet, aki nem él Istennel teljes kapcsolatban (vö. Jn 8,24).
Mindezeknek az ellenségeknek hatalmuk van az ember fölött, hatalmuk van arra, hogy rabszolgává tegyék, hogy kezükben tartsák őt.
Az ember drámája az, hogy nem tud saját erejéből megszabadulni tőlük: ezek az ellenségek erősebbek nála.
A mai szakaszban Jézus kijelenti, hogy mindezeknek nincs többé hatalmuk az életünk felett, hogy semmi sem szakíthat el minket az Istennel való kapcsolatunktól.
Semmi sem ragadhat el minket az Atya kezéből, mert az ajándék, amelyet az Atya készített nekünk meghalt és feltámadt Fiában, nagyobb minden rossznál, ami a világon létezhet. Ez örök ajándék, amely átkelt a halálon, győztesen került ki belőle, és többé már nincsenek ellenségei.
Mindenhol, mindenkor elérhet bennünket.
Jézus azáltal, hogy meghalt értünk, a rosszat annak minden formájában újabb lehetőséggé változtatta, hogy ővele találkozzunk. Nem csupán megszüntette, nem elűzte: akkor továbbra is fenyegetés maradt volna, továbbra is félelmet keltett volna bennünk. Ő valami többet tett.
A sötétség, a hazugság, a bűn és a halál olyan helyekké váltak, ahol az Úr azáltal, hogy mindenkiért meghalt, kinyilvánította irántunk, bűnösök iránt érzett szeretetét, ahol kimondta irgalmának döntő szavát.
Tehát Isten számára még a halálnak ezek a helyei sem elérhetetlenek, sőt, azzá az ajtóvá válnak, amelyről Jézus beszéde elején szólt (Jn 10,7), a reménység ajtajává (vö. Óz 2,15).
Elkóborolhatunk, eltévedhetünk, tévelyeghetünk. Ám még ha ez meg is történik, az Atya kezében maradunk, az ő jóakaratában.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
