Húsvét 2. vasárnapja (C)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 20,19–31)
A húsvét utáni első vasárnapok evangéliumai a feltámadt Úr tanítványaival való találkozásairól szólnak: az Úr felkeresi őket, velük megy, velük étkezik, élő Úrként ismerteti fel magát, aki nem hagyta el népét, hanem továbbra is jelen van övéi között.
Találkozás, amelynek mindig két eleme van.
Az első az, hogy mindig a Feltámadott kezdeményez és jelenik meg.
Az evangéliumok elbeszélik, hogy Jézus gyakran visszavonult, vagy máshová ment, az emberek pedig a nyomába eredtek, és keresték őt (vö. Mk 1,36–38). Húsvét után az Urat többé már nem lehet keresni: ő az, aki keresi tanítványait, és csak akkor találkozhatnak vele, ha ő keresi őket.
A feltámadás éppen ez a végtelenbe nyúló lehetőség: a mai elbeszélés (Jn 20,19–31) megmutatja, hogy az Úr számára nincs többé akadálya annak, hogy jelen legyen, a zárt ajtók sem elégségesek ahhoz, hogy távol tartsák az Urat: „miközben a helyiség ajtói, ahol a tanítványok összegyűltek, zárva voltak” (Jn 20,19.26). Ő eljön, és a halál fölött aratott győzelme által azzá vált, aki mindig el tud jönni.
A második elem viszont tőlünk függ.
Mert még a feltámadt Úr sem erőlteti rá magát az életünkre: ő mindig felkínál, meghív, és bár igaz, hogy bárhová be tud lépni, ahol a tanítványok vannak, akár zárt ajtók mögé is, de ugyanúgy az is igaz, hogy nem töri be lelkiismeretünk, életünk ajtaját, hogy belépjen. Nekünk kell kinyitnunk előtte az ajtókat.
A mai evangélium pedig elmondja, hogy ahhoz, hogy kinyissuk előtte életünk kapuit, meg kell tennünk egy fordulatot, a hit fordulatát.
A nagyhét napjaiban láttuk, hogy az ember számára nagy kísértés, hogy Istent kirekessze életéből. Ezt tette Júdás, amikor átadta Jézust a nép elöljáróinak, akik viszont kiszolgáltatták őt a római hatóságoknak. Ezt tette a tömeg is, amikor azt kérte Pilátustól, hogy feszítse meg őt. Az üdvtörténet egésze kezdettől fogva erről a kísértésről szól.
Végső soron valamiképpen mindannyian ezt tettük, mert Isten kényelmetlen és követelő jelenlét, aki igényt tart az életünkre, ízig-vérig ismer minket, valódi kapcsolatot akar velünk, és nem tűr kompromisszumokat.
A szenvedéstörténet elbeszélései elmondták, hogy ennek a kísértésnek engedni azt jelenti, hogy a halál útján járunk: ha Istent kirekesztjük az életünkből, az elkerülhetetlenül oda vezet, hogy bezárkózva és megfélemlítve élünk, mint a tanítványok, akik bezárkóztak a cenákulumba éppen úgy, ahogyan Jézust a sírba helyezték és bezárták.
A feltámadt Úr mindenkinek felkínálja egy új találkozás újabb lehetőségét, amint ezt Tamás története példázza.
Tamás nem bízik társaiban, amikor azok hírül adják neki, hogy látták az Urat, és nem akarja elhinni, hogy az Úr él, amíg saját szemével nem látta és saját kezével nem érintette (Jn 20,24–25). Nos, Jézus kezet nyújt Tamásnak, nem veszi semmibe a vágyát, hogy megérintse és lássa: nyolc nappal később, amikor Tamás együtt van a többi tanítvánnyal, az Úr visszatér, és felkínálja oldalát, sebeit, hogy Tamás megérinthesse és láthassa (Jn 20,26–27).
Ez nem puszta vigaszdíj, hanem igazi boldogság, amit Jézus hirdet: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek.” (Jn 20,29)
Ez a boldogság mindenkié: boldog az a szem, amelyik lát (vö. Lk 10,23), de ugyanúgy boldog az a szem, amelyik nem lát (Jn 20, 29).
Már nem csupán arról van szó, hogy látjuk az Urat, hanem arról, hogy az Úr szemével látunk, hogy bennünk lakozik az ő élete, az ő Lelke, amelyet a feltámadt Úr ajándékoz az összegyűlteknek, amint találkozik velük: „rájuk lehelt, és ezt mondta nekik: »Vegyétek a Szentlelket!«” (Jn 20,22).
Van egy további utalás ebben az evangéliumi szakaszban: Tamás „nem volt velük, amikor Jézus eljött” (Jn 20,24). Nem volt a tanítványokkal, és nem tudott hinni. A feltámadt Úr akkor tért vissza a hitetlen tanítványhoz, amikor újra együtt volt a többi tanítvánnyal. Így amikor a tanítványokkal volt, Tamás szeme és szíve megnyílhatott a hit csodálatos megvallására: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28). Az Úr akkor nyilatkoztatja ki magát, és akkor ismerhető fel, amikor a tanítványok összegyűlnek. Az egyház az a hely, ahol ma hit által találkozhatunk vele.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
