Évközi 5. vasárnap (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 5,13–16)

A mai evangéliumi szakasz (Mt 5,13–16) egy személyes névmással kezdődik: ti.

„Ti vagytok a föld sója […], ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,13).

Ez ugyanaz a személyes névmás, amellyel a múlt vasárnap hallott, boldogmondásokat tartalmazó evangélium zárult. A szakasz így ért véget: „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket […] Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy lesz a mennyekben” (Mt 5,11–12).

Jézus, miután általános kifejezésekkel szólt (boldogok a szegények, boldogok a szelídek…), az utolsó boldogmondással direkt beszédre vált: Boldogok vagytok…

Ez az utolsó boldogság az első keresztény közösség sajátos tapasztalatára utal, a megpróbáltatásra, üldözésre: ez az a pillanat, amikor a hit próbára tétetik, amikor nehéz pillanatokat kell átélni minden támasz nélkül, lecsupaszított hitünkkel. 

Az a pillanat, amikor minden kihunyni látszik, ami azzal a kockázattal jár, hogy csak a szomorúság és kudarc keserű íze marad.

De ez nem így van.

Még ez az élmény is lehet a boldogság megtapasztalása, mert ez az Úrral való találkozás kiváltságos helye. Éppen amikor szenvedünk és gyötrődünk, ő az ajtó előtt áll és kopogtat.

Ez az a pillanat, amikor kegyelem által életünk kitárul és megnyílik egy olyan küldetés előtt, amely önmagunknál messzebbre vezet: arra, hogy a föld sója és a világ világossága legyünk.

Mit jelent ez?

Aki a boldogságokat éli, képes új kapcsolatokra: korlátokat szab saját hatalmának, elviseli a gonoszt, amivel útján találkozik, és így cselekedve lehetővé teszi mások számára, hogy létezzenek, hogy egészen önmagukká váljanak; lehetővé teszi a mennyek országának növekedését.

Sóvá és világossággá válik, vagyis jó szemmel tekint az életre, és Isten ízét hordozza testvérei között.

Jézus azonban nem a két kép jelentésének a magyarázatánál időz, hanem mindenekelőtt a tanítványokat óvja attól, hogy elveszítsék ezt a lehetőséget.

Nem kis veszteségről van szó, mert a tanítványok identitása a tét: sónak és világosságnak lenni ugyanis nem kötelesség, hanem identitás; nem elvégzendő feladat, hanem az a forma, amelyet jelenlétük ölt a másokkal való kapcsolatukban.

A kockázat az, hogy „a só ízét veszti” (Mt 5,13), és hogy a világosság „rejtve marad” (Mt 5,15).

Ha egy lámpás attól tartva, hogy elveszíti fényét, megszűnne világítani, akkor semmire sem lenne jó; és ha a só attól tartva, hogy eltűnik, abbahagyná a sózást, akkor semmire sem lenne jó.

Létük értelmetlen lenne.

Ha egy tanítvány attól félve, hogy elveszíti életét, ha azt odaajándékozza, megtartja magának, akkor nemcsak hogy nem teremt életet, hanem ő maga is meghal.

Ezért érdemes egy pillanatra megállni annál a görög szónál, amelyet az „ízét veszti” kifejezéssel fordítanak. Ez a kifejezés az Újszövetségben négyszer fordul elő: itt és a párhuzamos szakaszban Lukácsnál (Lk 14,34), majd a Rómaiakhoz írt levél elején (Róm 1,22) és a Korinthusiakhoz írt első levél elején (1Kor 1,20). A két utóbbi esetben azt jelenti, hogy valaki azt hiszi magáról, hogy bölcs, ám Isten logikája szerint ostobának bizonyul.

Bölcsnek véli magát, mert abban az illúzióban él, hogy megválthatja önmagát, és épp ez az ő nagy ostobasága.

Le kell vonnunk tehát a következtetést, hogy ami elveszi az élet ízét, ami elrejti a világosságot, az nem az üldöztetés, a megpróbáltatás, a fájdalom. Nem az veszi el az élet ízét, és nem az hátráltatja utunkat, amikor üldöznek, sértegetnek, amikor mindenki rosszat mond rólunk.

Ami elveszi az élet ízét és haszontalanná, terméketlenné teszi, az az, ha meg akarjuk menteni magunkat, ha eltávolodunk a húsvét logikájától, ha azok oldalára állunk, akik kizsákmányolnak, erőszakosak, megalázzák az életet.

Ezzel ellentétben a próbatétel ideje feltárja Istennel való kapcsolatunk szilárdságát, amely nem fogyatkozik meg az élet viharaiban sem.

Nem a mi tehetségünk vagy érdemünk miatt, hanem annak szövetségi ígérete miatt, aki velünk levő Isten: erről szól Máté evangéliuma az elejétől a végéig.

Ti tehát, akik üldözöttek, megalázottak vagytok, ti, akik próbára tétettek, ti vagytok a föld sója és ti vagytok a világ világossága.

Ami jó és szép születhet a világban, az onnan származik.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)