Évközi 4. vasárnap (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 5,1–12a)

Láttuk múlt vasárnap (Mt 4,12–23), hogy Jézus a nyilvános működését egy sebzett határvidéken kezdi meg. Szavai ezen a sebzett földön világosságként érkeznek, sőt, nagy fényességként. Azon nagy fényességként, amelyet Izajás próféta hirdetett meg, ezzel a reményt alapozva meg azok számára, akik a sötétség és halál földjén éltek (Iz 8,23–9,1)

Hogy mi ez a nagy fény, azt azonnal látni fogjuk a mai evangéliumban (Mt 5,1–12a). A boldogságok evangéliumában, amellyel Máté evangéliumának első nagy beszéde, a hegyi beszéd kezdődik.

Ez egy olyan szakasz, amelyet szinte emlékezetből tudunk, és amelyet ma kettős értelmezési kulccsal olvasunk, melyek mindegyike a tekintethez kötődik. A mai szakasz azzal kezdődik, hogy Jézus látja a sokaságot, majd ebből a tekintetből születnek a szavak, amelyeket azután kimond. De nem csak ennyi történik. A beszédet követve látjuk, hogy a látás témája az Atyával kapcsolatban visszatér: az Atya lát a rejtekben, és mindazt megjutalmazza, ami titokban történik (Mt 6,4.6.18).

Ez az Atya tehát olyan Atya, aki elsősorban lát: tekintete gyermekei felé fordul, azok felé, akik követik Jézust és örömmel fogadják jelenlétét.

A hegyi beszéd a boldogmondásoktól kezdve elbeszéli, hogy hogyan él az, aki az Atya tekintetében él. Ez nem egy elérhetetlen ideál, hanem annak leírása, ami akkor történik, amikor az Isten országa megérinti az életet.

Azok, akik az Atya tekintete alatt élnek, az uralkodó gondolkodásmódtól eltérően, másként élnek.

A különbség meghatározó: nem csupán egy erkölcsi többlet, egy korrekció valamin, ami nem működik elég jól; ez egy egészen másfajta világ által kínált másfajta életmód.

Ez az új életmód mindenekelőtt másfajta hatalomgyakorlás.

A világi szemlélet valóban a hatalomra alapoz: boldog az, aki többet tehet, aki mindent megtehet.

A boldogmondások azonban egy evangéliumi hatalomról szólnak. A lélekben szegények hatalmáról, amely nem birtokol másokat, hanem szabadon hagy. A szelídek hatalmáról, amely nem nyom el, hanem oltalmaz. A szenvedők hatalmáról, amely hatalom arra, hogy megmaradjunk a fájdalomban anélkül, hogy tagadnánk azt vagy elmenekülnénk előle. A béketeremtők hatalmáról, amely kapcsolatokat épít anélkül, hogy bármit is kényszerítene. A tiszta szívűek hatalmáról, vagyis egy kétszínűség nélküli hatalomról. Az igazságra éhezők hatalmáról, akik az igazságot keresik, nem pedig saját előnyüket. Az üldözöttek hatalmáról, vagyis azokéról, akik hűségesek maradnak még akkor is, ha ennek nagy ára van.

Ez pedig olyan életmód, amely valamiképpen tükrözi Isten emberre vonatkozó eredeti tervét: nem egy későbbi kiegészítés, hanem visszatérés az eredethez, vagyis ahhoz az életmódhoz, amelyet Isten kínált az embernek, még mielőtt a félelem, a versengés és az uralom eltorzította a teremtmények közötti kapcsolatokat.

Az Atya bizalomra, átláthatóságra, kölcsönös védelmezésre alapuló kapcsolatokat akart számunkra, de azután a bűn, mint egy méreg, más gondolkodásmódot honosított meg, az uralkodás, a vádaskodás és az árulás logikáját.

Jézus a boldogságok hirdetésével nem mond semmi igazán újat: Isten eredeti tervének igazsága szerint újjáteremtett valóságról beszél.

Ha pedig annak kételye merülne fel, hogy ezek egy legyőzött emberiségről, egy embert lealacsonyító, természetellenes életmódról szólnak, hát éppen ellenkezőleg, fel kell ismerni, hogy ezek inkább a megsebzett természettel ellentétesek, mert az igazi, Isten által akart természet a boldogmondásoké.

Az evangélium további része megmutatja, hogy a boldogmondások nem csupán egy bejelentés, hanem Jézus élete: benne látjuk beteljesülni azt, amit a boldogmondások hirdetnek, egészen a keresztig, ahol minden boldogmondás megtalálja a maga tökéletességét; és egészen a feltámadásig, ahol megerősítést találunk arra, hogy ez az életmód az igazán emberi, amelyben az Atya örömét leli.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)