Évközi 33. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 21,5–19)

A mai evangéliumi szakasz (Lk 21,5–19) Lukács evangéliumának 21. fejezetéből idéz, amely Jézus ún. „eszkatologikus” beszédét közli.

Minden egy pillantással kezdődik, azon „néhány” személy pillantásával, akik csodálattal beszélnek a Templom és díszítése szépségéről (Lk 21,5).

Ám mindabból, amit ámulattal néznek, semmi nem marad (Lk 21,6).

Jézus bejelenti ezt, miközben tudatában van az épület szimbolikus jelentőségének: a nép hitének szíve, egy nemzet és egy vallás szimbóluma volt.

A Templom összeomlik, és vele együtt összeomlik egy világ, egy vallásosság, egy korszak.

Jézus azonban folytatja gondolatait, és kijelenti, hogy van valami, ami a Templommal ellentétben azon nehéz próbatételek ellenére, amiken keresztül kell mennie, nem szűnik meg.

A megpróbáltatások számosak és mindenféle van közöttük.

Jézus mély benyomást keltő listát készít róluk, amelyből arra lehet következtetni, hogy nagyon nehéz lesz ellenállni: háborúk és forradalmak, zendülések, földrengések, éhínség és pestis, félelmetes események és hatalmas jelek az égen; nem is beszélve az üldözésekről, a gyűlöletről és az árulásokról, még a saját barátaik, családtagjaik részéről is (Lk 21,9–17). Mindaz a rossz, ami csak megtörténhet.

Azt gondolnánk, hogy lehetetlen lesz szilárdan kitartani ebben a zűrzavarban. Azonban ez nem így van.

A Templom, a maga nagyszerűségével együtt pusztulásra van ítélve.

Ám a tanítványok fejéről egyetlen hajszál sem fog elveszni (Lk 21,18).

Mit jelent ez?

Természetesen nem azt, hogy a tanítványok mindig megmenekülnek, hogy a gonosznak nem lesz hatalma felettük: a 16. versben ugyanis Jézus világosan megmondja, hogy néhányukat, akiket még a szeretteik is elárulnak, meg fogják ölni.

Azt jelenti, hogy mindez mégsem lesz a vég.

Ez nem lesz az élet, a hit, a remény vége. Azt jelenti, hogy van valami ezen túl, ahonnan megszülethet valami új.

Mindez hogy lehetséges? Az evangéliumi szakasz három választ kínál.

Az első, hogy aki bízik az Úrban, vagyis hiszi, hogy az Úr nem hagyja magára a történelmet, nem szegte meg ígéretét, annak új kezdetben lesz része. Annak, aki hiszi, hogy az Úr különösen közel van azokhoz, akik szenvednek és akiket üldöznek, és ott van, hogy új szavakat és bölcsességet sugalljon, amelyek mások, mint a puszta emberi bölcsesség (Lk 21,15).

Azután megmaradnak azok, akik másképp tekintenek az életre.

Ha a szakasz elején néhány olyan emberrel találkoztunk, akik megálltak, hogy megnézzék a templom gyönyörű köveit, a szakaszban továbbhaladva más tekintetekkel találkozunk.

Ott van azok tekintete, akik nem hagyják magukat megtéveszteni, és nem követnek bárkit, aki azt állítja magáról, hogy ő az Úr (Lk 21,8); ők azok, akik megtanulták felismerni őt húsvéti vonásaiban, és nem tévesztik össze senki mással.

És ott van azok tekintete, akik a leírt egész felfordulásban egy elképzelhetetlen új lehetőséget látnak, azt, hogy tanúságot tegyenek (Lk 21,13).

Érdekes, hogy Jézus nem mondja meg, hogy miről vagy kiről kell tanúságot tenni.

Azért, mert pontosan erről kell tanúskodni, annak a lehetőségéről, hogy ne engedjünk a félelemnek, és mindig újrakezdjünk.

Végül megmaradnak azok, akik állhatatosak (Lk 21,19), vagyis azok, akik nem menekülnek el az élet bonyolultsága, próbatételei és drámái elől, hanem mindenben meglátják azt a lehetőséget, hogy kitartásukkal megmenthetik saját életüket.

Nos, az élet akkor menekül meg, ha szeretetből odaadjuk.

A szeretetből odaadott élet találkozhat akár a halállal is, ahogyan az Úr Jézussal is történt.

De ez egy megváltott élet, azaz egy olyan élet, amely nem ér véget, nem múlik el, és nem osztozik a Templom sorsában, amelyből kő kövön nem marad.

Azzal ellentétben egy olyan élet, amelyet teljesen a szeretetért áldoztak fel, a legmagasabb tanúságtétel.

Erre az életre érdemes csodálattal tekinteni, mint valami maradandóra, mint valamire, amit még a halál sem vehet el.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)