Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mk 12,38–44)

Két héttel ezelőtt láttuk, hogy Jézus utolsó csodája, mielőtt belép Jeruzsálembe és átéli a passiót, egy vak, Bartímeus meggyógyítása (Mk 10,46–52).

Méghozzá azért, mert a tanítvány az, aki lát: látja Isten tettét, aki a történelemben tevékeny, és felismeri Őt egyedülálló, és semmi mással össze nem téveszthető stílusából, ami a Húsvét stílusa.

Gondoljunk csak az emmauszi tanítványokra: látnak egy zarándokot, aki úton van velük, de akkor ismerik fel, amikor látják, hogy megtöri a kenyeret (Lk 2,31.35), mert ez a gesztus Istenről vall, az ő létmódjáról és szeretetéről. A tanítvány az, aki megtanul látni, megtanulja az életet a Húsvét szemüvegén át szemlélni. 

A mai evangélium (Mk 12,38–44) a látás és szemlélés témája körül forog.

Jézus a Templomban van tanítványaival.

Amit lát, lehetőséget ad, hogy tanítványait tanítsa: óvakodni kell az emberek egy csoportjától, az írástudóktól, a bölcsektől, nem azért, mert valami különösen rossz vagy elítélendő dolgot tesznek. Egyszerűen csak nem olyan személyek, akik látnak, hanem magamutogatók (Mk 12,40).

Nem az Úrra tekintenek, és nem segítik a népet, hogy Rá tekintsenek, hanem bármit tesznek, csak azért teszik, hogy őket nézzék.

Ezért vágynak arra és keresik azt, ami még inkább láthatóvá teszi őket: szomjazzák a figyelmet.

Miközben ezt teszik, az írástudók elfoglalják azt a helyet, ami az Úr helye volna, azt a teret, amelyben Őrá kellene figyelni: az Úr helyébe helyezik önmagukat.

Még nem találkoztak olyan Istennel, aki látja őket, még nem akadt össze a pillantásuk Isten tekintetével, aki szeretettel nézi őket (Mk 10,21): ez a tekintet táplálja az élet utáni mély vágyat, amelyet magunkban hordozunk.

Ha nem találkozunk ezzel a tekintettel, akkor megelégszünk azzal, hogy az emberek lássanak minket. Ha nem hagyjuk, hogy Isten legyen az egyetlen tanúja életművünknek, akkor állandóan más tanúkat keresünk.

Jézus azután azt is látja, hogy van ott más is.

Leül a Templom kincstárával szemben, és lát egy özvegyet, aki két fillért dob a kincstárba, és biztos benne, hogy ez az asszony mindenki másnál többet ad, többet azoknál, akik sok pénzt dobtak be (Mk 12,42–44).

Jézus látja, hogy ez az asszony mindent odaad (Mk 12,44).

Nem az adomány értékét mérlegeli, hanem az adakozó szívét.

Ez az özvegy pedig azt ajánlja fel, ami számára értékesebb: nem a maradékot, nem a fölösleget, hanem az első gyümölcsöt, azt, ami a legértékesebb. Felajánlja az egész életét.

Az írástudók teret foglalnak el, az özvegy ezzel szemben az, aki teret ad.

Helyet ad azáltal, hogy megnyitja szívét Isten előtt, anélkül, hogy bármit is megtartana magának: engedi, hogy számára Isten legyen minden, és ezt egy olyan gesztussal fejezi ki, amely tükrözi azt, ami a szívében él.

Hogyan teheti meg ezt az özvegy?

Azért teszi, mert olyan személy, aki szabad attól, hogy látható akarjon lenni.

Tudja, hogy senki nem figyel rá, senki nem látja őt: ő pedig Isten színe előtt él, megtalálja a módját annak, hogy kifejezze, Isten az egyetlen tanúja életének, az egyedülálló Szeretet az életében.

És így mentes attól a félelemtől is, hogy ott marad nincstelenül: ennek az asszonynak már megvan mindene, minden, ami élteti, rátalált a kincsre, egy olyan Isten tekintetére, aki látja őt, figyel rá, szereti őt.

Tudja, hogy Isten szeret mindenkit, de a szegények, az árvák és az özvegyek iránt gyöngéd: erre tanította őt népe történelme. Amit az írástudók még nem értettek meg, azt ő tudja.

Nem törekszik arra, hogy látható legyen, mert már van, Aki látja őt.

És valóban, Jézus látja őt, és tanúja életének és szívének.

+ Pierbattista