Évközi 28. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 17,11–19)
Ahhoz, hogy a mai evangéliumhoz (Lk 17,11–19) közelebb kerüljünk, induljunk ki a szöveg egy olyan részletéből, amelynek jól meghatározható és az evangélium további részével összhangban álló szimbolikus értéke van.
Lukács evangélista a 11. versben elbeszéli, hogy Jézus Jeruzsálem felé tart, és átkelt Szamarián és Galileán: „miközben Jeruzsálem felé tartott, Jézus átment Szamarián és Galileán” (Lk 17,11).
Valójában földrajzi szempontból az út azt feltételezné, hogy Galileából indul, átkelt Szamarián, majd megérkezik Jeruzsálembe. Lukács fordít a sorrenden, és ez a változtatás nem egy hiba, hanem fontos elbeszélő jel.
A Jeruzsálem felé tartó út Lukácsnál az egész evangéliumi elbeszélés lelke: Jézus határozottan halad a felé a hely felé, ahol teljes mélységig megélheti majd az Atya iránti szeretetteljes engedelmességét, övéit a végsőkig szeretve (vö. Lk 9,51). Ahhoz pedig, hogy odaérjen, át kell kelnie több határvidéken, ahol a határok elmosódnak, ahol felborul a jók és rosszak, igazak és gonoszok közötti megkülönböztetés logikája.
Nos, Lukács evangélista azáltal, hogy Jézus útjának szakaszait megfordítja, az irányt megváltoztatja, előrevetíti és középpontba helyezi azt, aminek a tanítványok és minden megváltásra kész ember útjának is lennie kell.
Lukács ugyanis elbeszéli, hogy egy tíz leprásból álló csoport látja Jézust, és tőle távol maradva könyörületért esd: „hangosan kiáltoztak: »Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!«” (Lk 17,12). Jézus azt kéri mindegyik leprástól, hogy menjenek, és mutassák meg magukat a papoknak, ahol nyilvános megerősítést nyerhetne gyógyulásuk és társadalomba való visszavételük. Mindnyájan útra kelnek, mindnyájan meggyógyulnak, de csak egyikük tér vissza mielőtt elmenne a papokhoz (Lk 17,15).
Az evangélista hangsúlyozza a „visszatérés, visszafordulás” gesztusát: nem sokkal később Jézus is kiemeli: „Nem volt senki más, aki visszatért volna…?” (Lk 17,18).
A meggyógyult leprás tehát visszafordul, és tette nem csupán egy fizikai gesztus, hanem elsősorban egy belső változás: annak az embernek a változása, aki nem elégszik meg a csodával, aki tudja, hogy a csoda akkor az, ha megváltoztatja az életet, ha megdönti a korábbi gondolkodásmódot, és főleg, ha újra az Urat helyezi a középpontba, ha attól kezdve folytonosan visszatérünk Hozzá.
A meggyógyult leprás számára ez a visszatérés, hogy köszönetet mondjon Jézusnak, mindennél fontosabbá válik: fontosabbá, mint a vállalt kötelezettség, fontosabbá annál is, hogy őt visszafogadják a társadalomba, vagyis fontosabbá annál, amit már régóta mindennél jobban kívánt. Neki elég volt, hogy meggyógyult, ez volt az ő üdvössége.
A kezdő vers pedig új színt ad az epizódnak, és további értelmezési lehetőségeket nyit meg.
Az első, aki „visszatér, visszafordul”, nem a szamáriai, hanem maga Jézus.
Ő az, aki Jeruzsálembe megy, hogy alászálljon a halálba, majd pedig visszatérjen.
Ő az, aki miután felmegy az Atyához, visszatér és magával hozza minden távolságunkat, pontosan azt, amiről Lukács a 12. versben beszél, amikor azt mondja, hogy a leprások „távolságot tartottak”.
Ezt a távolságot nem lehet másként megszüntetni, csak Jézus visszatérésével, azzal, hogy ő visszafordítja az ember halálra szánt útját. Vele az ember útja megfordul, és azok számára, akik követik őt, az Atyához való visszatérés útjává válik.
Ám nem csak erről van szó. Az útnak ez a megfordulása azt a fordulatot hirdeti, amelynek az evangéliumok szüntelen tanúi: az utolsókból elsők lesznek, a bűnösök megbocsátást nyernek, akik távol voltak, közel kerülnek, a szegények boldogok lesznek…
Nem véletlen, hogy a tíz meggyógyult közül éppen egy szamaritánus tért vissza. Ez az ember kétszeresen is kirekesztett volt: mint leprás és mint szamaritánus. Útja elkerülhetetlenül egy elveszett, megváltásból kirekesztett ember útja volt.
Valójában éppen ő az, aki a maga történetében újraéli Jézus misztériumának lényegét, visszatérését.
Mert miközben megsejti, hogy az életét kizárólag kegyelem által kapta vissza, képes megállni és megszakítani útját, képes időt pazarolni, képes felismerni, hogy honnan származik és hová vezethet az ajándék. Ő többé már nem a halál, hanem az élet felé tart.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
