Évközi 27. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 17,5–10)
A mai evangéliumi szakasz (Lk 17,5–10) egy kéréssel kezdődik, amelyet az apostolok intéznek Jézushoz, hogy növelje hitüket: „az apostolok ezt mondták az Úrnak: »Növeld bennünk a hitet!«” (Lk 17,5–6).
Jézus a közösségi élet néhány vonását taglalja ebben a fejezetben, mint a megbotránkozás, a vétek, a megbocsátás. Az apostolok kérése ennek a valós, konkrét közösségnek a helyzetéből fakad, amelynek meg kell tanulnia szembenézni a benne lakozó gonoszsággal: ez azoknak a kérdése, akik érzékelik saját törékenységüket a gonoszsággal találkozva, amelyet újra és újra megtapasztalnak. A 4. vers („ha testvéred naponta hétszer vétkezik is ellened…”) arról árulkodik, hogy annak lehetősége, hogy a testvérek megbántsák egymást, korántsem távoli lehetőség: mindennapi tapasztalat.
Az apostolok tehetetlennek érzik magukat ezzel a lehetőséggel szemben, a gonoszsággal szemben: egyedül nem tudnak vele megküzdeni. A gonoszság olyan, mint egy eperfa, amelyről Jézus nem sokkal később beszél (Lk 17,6). Az eperfa Jézus idején nagyon elterjedt volt, és sajátos tulajdonságokkal rendelkezett: gyökerei erősek, mélyen a talajba hatolnak, ezért az eperfát hosszú életű, nehezen kiirtható fának tartották. Így van ez a gonoszsággal is. Olykor lehetetlennek tűnik kiirtani.
Paradox módon Jézus az erőnek és a hatalomnak ezzel a képével szemben a kicsinység egy képét mutatja be, a mustármagét: „Az Úr ezt felelte: »Ha csak akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, azt mondhatnátok ennek az eperfának: ʻSzakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerbeʼ, engedelmeskedne nektek.«” (Lk 17,6).
Ez nem egy naiv kép. A tanítványok nagyobb hitet kértek, ezzel felfedve a szívükben élő logikát, miszerint az erő csak egy még nagyobb erővel semmisíthető meg.
Jézus a tanítványoknak, akik nagyobb hitet kérnek, úgy válaszol, hogy az emberi szemmel látható egyik legkisebb létezőt ajánlja nekik: egy mustármagot. Mert a hit pontosan ilyen. Minél inkább tudatában van kicsinységének, vagyis minél inkább képes elfogadni a maga és mások szegénységét, annál elevenebb és erősebb. Minél kevésbé számít saját erejére, annál inkább megnyílik Isten erejére és szeretetére.
Ez a kicsiny és alázatos hit valójában nagy dolgokra képes, ahogyan azt az evangéliumok is elmesélik minden alkalommal, amikor egy férfi vagy egy nő a tőle telhető legteljesebb bizalommal fordul Jézushoz. Akkor megtapasztalják, hogy bennük Isten élete működik, az ő ereje, amely gyógyít és megszabadít. Az eperfa pedig, amelyet olyan nehéz kiirtani, végül a tengerbe kerül, ahol nem élhet.
Jézus válasza azonban ennél is messzebbre megy. A haszontalan szolga példázatával folytatja (17,7–10), vagyis annak a szolgának a példájával, aki egyszerűen csak szolgál anélkül, hogy bármiféle hálát várna gazdájától.
Jézus ezt a példázatot ugyanazzal a tanítással folytatja. A szolga is a kicsinység képe. A szolgára értéktelen, a mustármaghoz hasonlóan szinte láthatatlan személyként tekintettek.
De itt sem arról van szó, hogy a kicsinységet múljuk felül, növekedjünk, szolgálataink megbecsülését keressük, úrrá váljunk, bármiféle dicsőséget keressünk.
Nem arról van szó, hogy szolgálatainkat árucikként használjuk arra, hogy elismerjenek és értékeljenek bennünket.
Mert éppen a „haszontalanság” a valódi erő, az a tér, ahol beérik a minden gőgtől, a feltételezett érdemeinkből fakadó, minden lehetséges hiúságtól való szabadság.
A kicsinyek hite ugyanis tudja, hogy Isten kegyelme nem a mi ingatag teljesítményünktől függ, hanem az ő ingyenes ajándéka, amely átalakítja az életünket, amikor teljes és szabad bizalommal ráhagyatkozunk.
Isten szeretete nem ellenérték, hanem megelőző ajándék. Ez az ajándék teremti meg életünkben a szolgálat és szeretet szabadságát, és azt, hogy mindezt azok könnyedségével tegyük, akik bíznak abban, aki előbb bízott bennünk. Bízott abban, amik vagyunk és amivé még válhatunk.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
