Évközi 26. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 16,19–31)

A mai evangéliumi szakaszt (Lk 16,19–31, Lázár és a dőzsölő gazdag)
értelmezhetjük abból kiindulva, amit a lakoma képe kínál.
Jézus példázata, amelyet a 16. fejezet végén találunk, éppen erről, egy lakomáról
szól. Két főszereplő van, egy gazdag, akinek nem ismerjük a nevét, és egy szegény,
akit Lázárnak hívnak. Ám csak egyikük, a gazdag vesz részt a lakomán. Lázár
viszont az ajtón kívül marad, és még csak arról az asztalról lehulló morzsákkal sem
verheti el éhségét, amelynél a gazdag minden nap bőségesen lakmározik (Lk
16,19–21).

A lakoma képe gyakran visszatér az evangéliumokban. Jézus szívesen ünnepel, és
általában a szegények, nyilvános bűnösök, meglehetősen rosszhírű emberek
alkotják asztatársaságát: az ő lakomájáról senki sincs kizárva. Gyakran meghívják
Jézust, de az is előfordul, hogy ő kínál lakomát, és akkor a kenyér
megsokszorozódik, mindenkinek jut belőle (vö. Lk 9,12–17).
Jézus feltámadása után is asztalhoz ül tanítványaival, és több lakoma is szerepel a
legszebb jelenetek között, amikor Jézus felismerteti magát tanítványaival
Jeruzsálemben, Emauszban vagy a Galileai-tó partján.

Jézus valamiképpen a lakoma képét használja, hogy Istenről, az Atyjáról beszéljen.
Kicsoda Isten, ha nem egy Atya, egy király, aki nagy lakomát rendez? Bőséges
lakomát, ahol nem hiányzik sem a kenyér, sem a bor, jut belőle mindenkinek.
Még ott is, ahol valaki kezdetben kirekesztettnek érezhetné magát, mint ahogy a
szír-föníciai asszonnyal történt (Mk 7,24–30), ez az asszony biztos volt abban, hogy
a lakoma olyan bőséges, hogy még a morzsák is elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék
az élet és üdvösség iránti éhségét.

A mai példabeszédben mindezt megtaláljuk. Van egy bőséges lakoma, de van
valaki, aki még a morzsákhoz sem jut hozzá. Van egy lakoma, a barátság és
közösség helye, de valakit kizárnak belőle, és kívül marad, egyedül.
És van egy gazdag ember, aki nagylelkű lehetne, ahogyan Isten is nagylelkű, de nem
az. Nem szeg meg egyetlen törvényt sem, nem tesz semmi rosszat, nem nyomja el a
szegényt. Ott áll az ajtaja előtt, ő mégsem látja.

A „lát” ige csak a példabeszéd második részében tűnik fel (Lk 16,23), ahol az
elbeszélés a túlvilágra terelődik.
Ugyanis mindkét főszereplő meghal egy ponton, de csak Lázár kerül Ábrahám
kebelére, vagyis Istennel közösségbe (Lk 16,22).

A túlvilágon ugyanis semmi sincs abból, amire a gazdag ember az életét alapozta:
nincs gazdagság, nincs luxus.
A túlvilágon csak a személyek maradnak és azok a kapcsolatok, amelyek velük ezen
a világon megszülettek, köszönhetően a múlt vasárnapi evangéliumban említett
tisztességtelen gazdagságnak is.

Így világosabbá válik számunkra, hogy a főszereplők sorsának fordulata nem egy
büntető és megtorló Istenről szól. Sokkal inkább arról, hogy mindennapi
döntéseinkkel készítjük elő jövőnket és öröklétünket, ahol azoknak a jótetteknek
és közösségeknek a magjai fognak kivirágozni, amelyeket itt a földön elvetettünk.
Minden más eltűnik, jelentéktelenségéről tanúskodik.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a döntések nem nagy vállalásokon, hanem kis
dolgokon keresztül valósulnak meg: Lázár beérte volna morzsákkal is, ami azt
jelenti, hogy a gazdag embertől nem azt kérték, hogy mondjon le mindenéről,
hanem csak azt, hogy legyen irgalmas, hogy egy pillanatra lépjen ki szűk világának
kereteiből. Csak egy tekintetet kértek tőle.

Most a túlvilágon a gazdag sem kér nagy dolgokat: ő is irgalmasságot kér, és csak
egy korty vizet szeretne: „Ekkor felkiáltott: »Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és
küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert
gyötrődöm ebben a lángban!«” (Lk 16,24). Azonban az a szakadék, amelyet maga
ásott, lehetetlenné teszi ezt a kicsi és egyszerű dolgot. Az ajtó, amelyet zárva
tartott, immár zárva marad.

Azt viszont, hogy a gazdag nem értette a kicsinységnek ezt a logikáját, az a kérés is
bizonyítja, amit Ábrahámhoz intéz testvérei és apja háza érdekében: nagy jelet,
rendkívüli jelet szeretne számukra, mint amilyen például az lenne, ha egy halott
megjelenne előttük, hogy figyelmeztesse őket: „ha a halottak közül megy valaki
hozzájuk, akkor megtérnek” (Lk 16,30).

A megtérés azonban nem látványos csodákon keresztül történik, hanem az Ige
hallgatásának alázatos és türelmes tapasztalatán keresztül: „Ábrahám ezt
válaszolta: »Van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassanak azokra!«” és „Ha
Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támadna is fel
valaki, annak sem fognak hinni.” (Lk 16,29.31).
A megtérés nem a félelmen keresztül történik, hanem egy olyan tekinteten
keresztül, amely képes megállni a másik szükségénél, és megosztani vele azt a
keveset, amije van és ami ő maga.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)