Évközi 25. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 16,1–13)

Ma az egyik legmegdöbbentőbb példabeszédet halljuk, amelyet Jézus mondott (Lk
16,1–13).
A becstelen intéző példázatát, aki mivel előre tudja, hogy el fogják bocsátani, mert
nem tudta jól kezelni gazdája vagyonát, megtalálja a módját, hogy mégis megússza,
és ne maradjon támasz és vagyon nélkül.
Ez a példabeszéd közvetlenül követi az irgalmasság előző fejezetben szereplő
példázatait, amelyek közül az utolsó az irgalmas Atyáról vagy a tékozló fiúról szóló
példabeszédként ismert. Úgy tűnik, van egy folytonosság, mivel példabeszédünk az
„is” szóval kezdődik: „A tanítványokhoz is szólt…” (Lk 16,1).

Több elem is ismétlődik a két elbeszélésben, és teremt kapcsolatot elsősorban az
irgalmas atya példázata és a mai példabeszéd között.
Az első részlet a két elbeszélés központi igéje, az „eltékozol” (Lk 15,13; 16,1). A fiú
eltékozolja az atyai örökséget, az intéző eltékozolja ura vagyonát.
Továbbá egy adott ponton mindketten magukba térnek, és megoldást keresnek
arra a szélsőséges szükséghelyzetre, amelybe kerültek.
Végül mindkét példabeszédben megjelenik a ház képe: a kisebbik fiú visszagondol
apja házára, a tisztességtelen gazda pedig terveket forral, hátha valaki befogadja őt
a házába, amikor majd munka nélkül marad (Lk 16,4).

Ami ebben a példázatban zavarba ejtő, az az, hogy olyan embert állít a
középpontba, aki bár helytelenül cselekszik, mégis példaként szerepel. Azonban
nem hűtlensége szolgál példaként, hanem találékonysága, hogy képes gyorsan és
hatékonyan megoldásokat találni.

A példabeszéd főszereplője egy tipikus ember, az emberiség tipikus képviselője,
nem pedig egy kivételes személy: mindannyian kissé tisztességtelenek vagyunk
abban az értelemben, hogy valamiképpen mindannyian elpazaroljuk a nekünk
adott kegyelem ajándékát. Részben elfogadjuk, részben veszni hagyjuk anélkül,
hogy ez megváltoztatná az életünket.

Ha ezt beismerjük, az segíthet megtalálnunk az utat, visszatalálni önmagunkhoz,
mint a kisebbik fiú, vagy leülni és elgondolkodni azon, hogy kisebb-nagyobb
hűtlenségeink, minden pazarlásunk ellenére hogyan teljesítsük életünk feladatát
(Lk 14,28–32),

A kisebbik fiú számára az ennek megértéséhez vezető út az volt, hogy hazatért és
atyjának új arcát fedezte fel, egy olyan atyát, akinek mindig a gyermekei maradunk.

A mai példázat intézője számára az volt az út, hogy testvéreket talált, barátokat
szerzett. Ura vagyonát felhasználva kilépett magányából, abból az
elszigeteltségből, amelybe kapzsisága száműzte, és így létrehozott egy hálózatot
olyan emberekből, akik jóindulattal lehetnek iránta.
Nyilvánvalóan ezt tennie merő opportunizmus, de valójában éppen ez az igazi
leleményesség: megérteni, hogy pontosan erre van szükségünk, valakire, aki segít
életünk terhét hordozni.

Sokatmondó, hogy az intéző azért, hogy barátokra leljen, elengedi ura adósainak
adósságait (Lk 16,5–7), vagyis enyhít azon a terhen, amely ezeket az embereket
nyomta. Ez tehát az út: elengedni egymás terheit, segíteni egymásnak vinni azokat,
könnyebbé tenni egymás életét.

Nem véletlen, hogy Jézus azt mondja, hogy ezzel nem a földi otthonunk ajtaját
nyitjuk meg egymásnak, hanem a mennyeiét: „Szerezzetek magatoknak barátokat a
hamis gazdagsággal, hogy amikor az elfogy, befogadjanak titeket az örök
hajlékokba” (Lk 16,9).

Az atya házának ajtaja tehát ránk van bízva, arra a jóságra, amelyet egymásnak
adni tudunk, elsősorban azzal, hogy segítünk egymásnak könnyíteni a sok terhen,
amelyet mindannyian cipelünk.

A fiú tehát megtalálta az atya házának ajtaját; az intéző pedig a testvérekéét.
Hogy rájöjjenek, hogy egyetlen ajtó van.

+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)