Évközi 22. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 14,1.7–14)

Az ebédmeghívás egy vezető farizeus házába Jézus számára lehetőséget teremt az
elmélkedésre és arra, hogy megossza gondolatait a többi meghívottal. Töprengése
abból indul ki, amit a többi meghívottal kapcsolatban vesz észre. Amint az gyakran
történik, Jézus abból indul ki, amit lát, és annál messzebbre megy. Felvet az életre,
az emberek világban való jelenlétére, valamint azokra a dolgokra vonatkozó
kérdéseket, amelyekért hiába fáradoznak.

Elmond két rövid példázatot: az első a menyegzőre meghívottak helyeiről szól (Lk
14,8–10), a második pedig egy rövidke történet azok asztalunkhoz invitálásáról,
akiknek semmijük sincs, amit cserébe adhatnának (Lk 14,12–14).

Jézus látja, hogy a meghívottak igyekeznek elfoglalni a legjobb helyeket („látva,
hogyan válogatják az első helyeket” – Lk 14,7), amelyek nagyobb megbecsülést,
jobb presztízst jelentenek. Ez ostoba és felszínes viselkedésnek tűnhet, de
valójában ez az az ambíció, amely a leggyakrabban él az ember szívében:
kiemelkedni, hogy az emberek nagyra becsüljenek, hogy jó helyzetben legyünk az
életben.
Nem elégszünk meg a dicsőséggel, nem elég az, hogy tisztelnek és becsülnek
bennünket. Többek akarunk lenni másoknál, elsők akarunk lenni, különleges
figyelmet kívánunk. Jézus éppen ezt hangsúlyozza példabeszédében: „Amikor
menyegzőre hívnak, ne ülj az első helyre!” (Lk 14,8).

Miért ne foglaljuk el az első helyet? Mert értéktelen, mert kevesebbet ér?
Nem ez a probléma. Ha így lenne, akkor nem is tudnánk kiszakadni abból a
logikából, ahol elsők és utolsók, győztesek és vesztesek vannak.
Jézus egyszerűen emlékeztet, hogy Isten országa nem ismeri a minden áron
megszerzendő elsőség logikáját. Az Isten országát nem az erősebb, az első befutó
törvénye uralja. Aki felmagasztalja magát, aki felül akar múlni másokat, ki akar
emelkedni, győzni akar, az elveszíti a helyét. Nem azért, mert a házigazda akarja őt
megalázni vagy megbüntetni, hanem azért, mert aki az Ország menyegzőjére
belépve nem hagyja kívül ezt a világias gondolkodást, az nem találja önmagát és
nem leli helyét.

Az Isten országában a hely nem olyasvalami, amit mások fölé kerekedve meg kell
szerezni. Hanem annak alázatos és szelíd bölcsessége, aki képes a helyén maradni, aki tudja, hogy az élet nagysága nem kívülről, a kapott elismerésekből származik,
hanem az ember bensőjében levő térből, mely kész befogadni az életet és az
embereket.

Aki ezt a logikát követi, az képes valami igazán újat tenni, önzetlenül szeretni.
Valóban könnyű jót cselekedni akkor, amikor tudjuk, hogy megtérül, hogy cserébe
kapunk valamit. Gyakran öntudatlanul is ez a nyereségvágy hajtja szívünket.

Jézus számára a boldogság másutt van. A szeretet olyan stílusában, amely nem
hiányból, hanem bőségből fakad. Nem azért szeretek, mert várok valamit, hanem
mert már olyan sokat kaptam, mert már helyet kaptam érdemtelenül Isten
országában.

Jézus mindezt egy, a Bibliában gyakran visszatérő képpel mondja el.
Jézus szegényeket, bénákat, sántákat és vakokat említ meghívandó vendégekként:
„Amikor lakomát rendezel, hívj meg vakokat, bénákat, sántákat és vakokat!” (Lk
14,13).A személyeknek ezek a csoportjai megjelennek a Leviták könyve 21. fejezetében
ott, ahol a papokra vonatkozó rendeletekről van szó. Ugyanis szegények, bénák,
sánták és vakok nem járulhattak az oltárhoz, hogy áldozatot mutassanak be (Lv
21,21), ki voltak zárva. Egy utalás a sántákra és vakokra megjelenik később Sámuel
második könyvének 5. fejezetében: nem fognak belépni a házba, Dávid városába
(2Sám 5,6–8).

Nos, éppen ezek a kirekesztettek, ezek az utolsók, akik nem adhatnak cserébe
semmit, ők a boldogság forrása, ők Isten országának kapuja.

Ha ugyanis barátokat és rokonokat hívok meg, ők viszonozzák a szívességet: a
számlák kiegyenlítődnek, a mérleg egyensúlyba kerül, nincs kifizetetlen számla, a
játék véget ért. Az Úr ott nem tehet semmit.

Ám ha azokat hívom meg, akik nem tudják viszonozni, akiket senki sem hív meg,
akkor a számla kifizetetlen marad, és csak az Úr talál módot arra, hogy kifizesse,
nem egyszerűen kiegyenlítve, hanem örök életet, az élet teljességét, boldogságot
ajándékozva nekem.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)