Évközi 21. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 13,22–30)
A mai evangéliumi szakasz (Lk 13,22–30) központi témája az üdvösség.
Jézus Jeruzsálem felé tart, áthalad városokon és falvakon. Útközben valaki
megkérdezi tőle: „Uram! Kevesen vannak, akik üdvözülnek?” (Lk 13,23). Jézus
válasza újra csak messzebbre megy a kérdésnél: nem fontos azt tudni, hogy
mennyien üdvözülnek, hogy kevesen vannak-e vagy sokan. Az a fontos, hogy
üdvözüljünk.
Az üdvösség, mint mindig, valami paradox dolog, ami nem alkalmazkodik emberi
gondolkodásunk sémáihoz, és amit Jézus enged a válaszként felkínált,
ellentmondásokkal teli elbeszélésen áttűnni.
Van egy szűk kapu („Igyekezzetek a szűk kapun bemenni” – Lk 13,24), amelyen
azonban kelettől nyugatig és északtól délig sokan belépnek: „Jönnek majd
napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek Isten
országában.” (Lk 13,29).
Van valaki, aki úgy tűnhet, hogy a belépéshez szükség minden feltétellel
rendelkezik („ezt kezditek majd mondogatni: »Előtted ettünk és ittunk«” – Lk
13,26), mégis kívül marad („Nem tudom, honnan valók vagytok” – Lk 13,27).
Vannak utolsók, akik elsők lesznek, és elsők, akik utolsók lesznek (Lk 13,30).
A szöveg egyetlen részleténél időzünk el, amely a kapura és annak bezártságára
vonatkozik.
Jézus azt mondja, hogy sokan akarnak bemenni, de zárva találják a kaput:
„mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak” (Lk 13,24).
Zörgetnek, de a kapu nem nyílik ki. Azt várnánk, hogy a zárt kapu oka az időpont:
egyszer csak a kapu bezárul, és aki későn érkezik, kívül marad.
Ám nem erről van szó.
Aki megérkezik, zárva találja a kaput és zörget, de nem nyílik ki neki, nem azért,
mert késő van. Valójában a belépéshez soha nincs késő, mindig van újabb
lehetőség, az utolsó pillanat.
A kapu nem nyílik ki annak, aki úgy gondolja, hogy érdemei vannak, aki úgy véli,
ehhez joga van.
„Előtted ettünk és ittunk, a mi tereinken tanítottál” (Lk 13,26). A kapu zárva marad
azok előtt, akik úgy gondolják, hogy biztos belépőjegyük van. Nem valamiféle
bosszúból, nem sértett hiúságból, hanem csakis azért, mert az üdvösség
kegyelemből adatik, és csak az fogadja el, aki tudja, hogy nem érdemli meg.
Lukács evangéliuma később, a 23. fejezetben ad erre egy példát: Jézust a keresztre
feszítették, és az egyik, mellette felfeszített gonosztevő azt kéri tőle, hogy
emlékezzen majd meg róla országában. Valamiképpen zörget a kapun. Semmiféle
érdeme nincsen, úgy tűnik, jóval időn túl érkezett. Mégis, számára a kapu
megnyílik: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43)
A kapu tehát nem azért szűk, mert a belépést igazságos tettek, nagy aszkézis által
ki kell érdemelnünk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy fel kell ismernünk,
kicsinyek és szegények vagyunk. Mindössze annyit kérnek tőlünk, mint a
megfeszített gonosztevőtől: ismerjük el bűnünket és azt, hogy megváltásra
szorulunk. Ez az a „jelszó”, amely a kaput nyitja.
Jézus „igazságtalanság cselekvőinek” (Lk 13,27) nevezi azokat, akik a kapun kívül
maradnak. A szöveg azonban nem utal arra, hogy valami rosszat tettek. Az
igazságtalanság, amely arra ítéli őket, hogy idegenek maradjanak az Úr számára,
éppen az, hogy igaznak érzik magukat. Ez az egyetlen igazságtalanság, ami
megakadályozza az üdvösséget.
Jézus kemény szavakkal fordul hozzájuk: „Nem tudom, honnan valók vagytok” (Lk
13,27). Vagyis nem ismerlek titeket, nem tartoztok országomhoz, nem osztoztok
gondolkodásomban, életszemléletemben, hitéletemben.
Ezzel szemben a távoliak, akik érdemtelen szegényekként érkeznek, az ország
lakomájához telepednek.
Kelet, nyugat, észak és dél (Lk 13,29): vagyis minden földrész, mert minden
kiindulópont jó ahhoz, hogy afelé a kapu felé menjünk, amely az ország
lakomájához vezet.
Ám csak azzal a feltétellel, hogy olyanok maradunk, mint a 23. fejezet kereszten
függő latorja, aki csak azért könyörög, ami ingyenes, amit csak ajándékba kaphat.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
