Évközi 20. vasárnap (C év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lk 12,49–53)

Jézus kemény szavakat mond a mai evangéliumi szakaszban (Lk 12,49–53).

A perikopa két részre tagolódik, amelyekben látszólag nincs sok közös.

Az első részben (Lk 12,49–50) Jézus önmagáról és saját küldetéséről beszél, és ehhez két erőteljes képet használ, a tűzét, amely azért jött, hogy lángra lobbanjon, és a keresztségét, amellyel meg kell keresztelkednie.

A második részben (Lk 12,51–53) viszont Jézus a tanítványokról szól és arról, ami velük történi, ha hagyják, hogy megégesse őket az a tűz, amelyet Jézus gyújtott, ha készek ugyanazzal a keresztséggel megkeresztelkedni, mint ő.

Főleg az első résznél időzünk el, mert fontos, hogy megértsük, miféle tűzről és milyen keresztségről beszél Jézus. Lukács evangélista már kétszer használta a tűz képét.

Először Keresztelő János ajkáról hangzik el a 3. fejezetben: „Én vízzel keresztellek meg titeket, de jön valaki, aki erősebb nálam, akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd meg titeket.” (Lk 3,16).

Rögtön ezután János pontosítja, hogy a Messiás, aki most érkezik, ítélkezni fog: „Szórólapátja a kezében van, hogy megtisztítsa szérűjét, a búzát összegyűjtse a magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégesse.” (Lk 3,17).

A tűz, amelyről Keresztelő János beszél, egy megtisztító tűz, amely megsemmisíti a salakanyagot, és Isten ítéletéhez kapcsolódik, amely megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. Ezekben a versekben is megjelenik a keresztség képe: a Messiás mindenkit megkeresztelne Szentlélekkel és tűzzel.

Második alkalommal a tanítványok, Jakab és János ajkáról hangzik el, akik egy samariai falu elutasításával találkozva azt javasolják Jézusnak, hogy szítson az égből tüzet mindenki elpusztítására: „Uram! Akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket?” (Lk 9,54). Jézus viszont hozzájuk fordul és szemrehányást tesz nekik (Lk 9,55).

Jézus valóban nem vágyik tüzet gyújtani, hogy elpusztítsa a gonoszokat, ahogy azt sokan várnák. Ez nem az a tűz, amelyet Keresztelő János várt, aki elsőként lepődik majd meg az Úr szelíd stílusától. Nem is az a tűz, amelyet a tanítványok várnak, amely azáltal semmisíti meg a rosszat, hogy elpusztítja a gonoszokat. Az a tűz, amelyet Jézus hoz, abban a pillanatban lobban fel, amikor ő elfogadja a rá váró keresztséget: az ő tüze tehát a szeretet tüze, a Szentlélek. Lassan, szelíden ég, semmit sem rombolva, hanem a szíveket felmelegítve és megnyitva az igazi élet előtt.

Ettől a pillanattól kezdve tehát elérkezik a tanítványok számára a választás és az ítélet ideje. Nem Isten ítélete, hanem a saját ítéletük az életről, a dolgok egy más szemlélete, más paraméterek a valóság értelmezéséhez, más, új prioritások.

Íme, itt jelenik meg a kapcsolat a mai szakasz második részével, amely a megosztottságról szól: ott, ahol egy család, személyek egy csoportja van, ott megosztottság lesz attól függően, hogy felloban-e a tűz, vagy sem az egyes tagok életében. Akit lángra lobbant, aki elfogadja az Úr életmódját, az maga mögött hagy egy korábbi életvitelt, meghal a régi életstílusnak, többé már nem lesz ugyanaz, mint korábban, a családja sem ismer rá. Nem arról van szó, hogy mindenáron hadat kell viselni, vagy bárkire bármit is rá kell kényszeríteni, hanem arról, hogy elviseljük annak az újdonságnak a következményeit, amely elért minket.

A keresztény élet ott kezdődik, amikor elhagyjuk a régi embert, és megszületik az új. Van egy „mostantól kezdve”, egy „ezután”, ami vízválasztót jelez és megosztottságot teremt: „Mostantól kezdve, ha öten lesznek egy családban, meghasonlás támad köztük, hárman kettő ellen, és ketten három ellen.” (Lk 12,52).

A tűz képe többször visszatér Lukács evangéliumában. Utoljára az emmauszi tanítványok ajkáról hangzik fel, akik megkeresztelkedtek a feltámadt Úr szavában, és végre már nem saját halálsémáik alapján látják a valóságot, hanem a húsvét fényében. Így ahhoz, hogy elmondják, mi történt velük az Úrral való találkozásuk során, nem találnak más képet, csak azt, hogy valami égett a keblükben, mint egy tűz, amely bennük lobbant fel: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor velünk beszélt?” (Lk 24,32).

A tűz meggyulladt, és nem tehetett mást, mint hogy mindenfelé terjedt. És akit lángra gyújtott, mint az emmauszi tanítványokat, az megváltoztatja útját, új szavakat talál, visszanyeri a reményt.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)