Évközi 19. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 12,32–48)

A mai evangéliumi szakasz (Lk 12,32–48) szorosan kapcsolódik a múlt
vasárnapihoz, amelyben az Úr Jézus az ostoba gazdag példázatát (Lk 12,13–21)
beszélte el: ma megvilágosodik jelentése, elmélyül tartalma, és valamiképpen
megkapjuk a kulcsot ahhoz, hogy megértsünk valamit, ami eddig függőben maradt.
Az elmúlt vasárnapokról ugyanis maradt néhány fontos kérdésünk: mi az a jó, amit
Mária választott, és amit nem vesznek el tőle (Lk 10,42)? És mik azok a javak,
amelyek nem múlnak el, mit jelent gazdagodni Istenben (Lk 12,21)?

Jézus megáll, hogy övéivel beszélgessen erről a témáról, mert fontos: érinti az
örökkévalóságot, ezért érinti szívünket is, elmondja, hol tartunk az életben, mi az,
amit igazán fontosnak tartunk, mihez kötjük létünk értelmét.

A szakasz alapvető szóval veszi kezdetét a 32. versben: „Ne félj, te kicsi nyáj, mert
úgy tetszett mennyei Atyátoknak, hogy nektek adja az országot.”
A kulcsot, amely lehetővé teszi, hogy belépjünk ennek a mondatnak a világába,
talán ez a „kicsi nyáj” rejti, amelyről Jézus beszél, és amely visszavezet bennünket
az Ószövetség valamennyi szakaszához, ahol Isten megvilágítja, hogy ő választotta
népét, hogy szereti, oltalmazza, nem azért, mert nagyobb minden más népnél,
hanem éppen azért, mert a legkisebb, a legjelentéktelenebb: „Az Úr nem azért
lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket, mert számosabban volnátok
minden más népnél…” (vö. MTörv 7,7–8).
Isten így cselekszik. Egy embert nem azért szeret és választ ki, mert az
megérdemelné vagy különleges tulajdonságai volnának, hanem mert neki tetszik.
Mert Isten szeretete feltétlen. Az Atya nekünk adta országát, a mi kicsinységünkre
bízta.
Ami lényeges az élethez, azt adta nekünk.

Az Isten országa nem felhalmozandó gazdagság, nem megszerzendő kincs. Semmi
köze sincs azokhoz a javakhoz, amelyeket a példabeszédben szereplő gazdag
ember akart raktáraiba halmozni. Éppen ellenkezőleg, inkább a hiányhoz, mint a
birtokláshoz áll közel.
Rögtön azután ugyanis Jézus olyan képeket használ, amelyek inkább hiányra
utalnak, mintsem jelenlétre: eladni mindazt, amit birtokol, a bevételt odaadni
alamizsnaként, várni egy gazdát, aki elment egy menyegzőre…

Isten országa tehát egy olyan üresség, hiány élményén keresztül valósul meg,
amely mintha egy seb volna.
Mert az üresség, a hiány, a seb várakozást és vágyat mélyít az ember szívében,
amelyek az élet legértékesebb kincsei. Ugyanis megnyitnak valamire, ami
meghalad bennünket, megnyitnak a találkozásra, az imádságra, a barátságra. A
példázat gazdag embere bezárkózott saját gazdagságába, és nem volt képes
önmagán és gazdagságán túlra tekinteni. A várakozás és a vágy viszont kitágítják a
szíveket az életre, az együttérzésre, a jóság terjesztésére, a szolgálatra.

Ezért Jézus ezekben a versekben egy olyan melléknevet használ, amely mindig
Isten országához kapcsolódik és mindig a hiányhoz kötődik: boldog. Boldogok
azok, akiket a gazda visszatérésekor a helyükön talál, testvéreik szolgálatában:
„Boldog az a szolga, akit a gazda, amikor megérkezik, ebben a tevékenységben
talál.” (Lk 12,43).

Jézus számára a „boldog” sohasem az, aki birtokol, hanem mindig az, aki remél, aki
bizalommal nyitott marad az ajándékra.
Egy olyan ajándékra, amely, mint mondtuk, a kapcsolatok és a barátság arcát viseli,
amelyet szolgálatban kell megélni. Amikor ez megtörténik, megvalósul az Isten
országa, mely olyan, mint egy mag, amely ott növekszik, ahol helyet talál.
Ennek a növekedési folyamatnak az eredménye egy szóban rejlik, amelyet kétszer
találunk meg a mai evangéliumban.
Az elején ott van az Atya, akinek úgy tetszett, hogy nekünk adja az országot: „mert
úgy tetszett mennyei Atyátoknak, hogy nektek adja az országot” (Lk 12,32).
A végén ott van a szolga, aki miközben várja a gazda visszatérését, társainak
megfelelő adag ételt ad: „Ki tehát az a hű és okos intéző, akit az úr a háza népe fölé
rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből?” (Lk 12,42).
A szolga, miközben vár, megtanulja az ajándékozás művészetét, és a kedvvel
véghez vitt adakozásban örömet talál, éppen úgy, ahogyan az Atya is nekünk adja
országát, és örömét leli abban, amit tesz.

Aki megtanulja ezt a művészetet, annak az élete felfordul, és gazdaggá válik (Lk
12,44); nem olyan gazdagsággal, amely véget ér, hanem Isten minden javával, Isten
életével gazdagodik: „Bizony mondom nektek, hogy minden vagyona fölé fogja
állítani”.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)