Évközi 18. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 12,13–21)

Olyan mozzanatok vannak a mai evangéliumi szakaszban (Lk 12,13–21), amelyek
visszavezetnek bennünket Márta és Mária történetéhez, amelyet két héttel ezelőtt
hallottunk.
Ott egy nővérpár szerepelt, itt fivérek.
Ott ellentét keletkezett a nővérek között, itt az örökség problémája merül fel.
Mindkét szakaszban a testvérek egyike Jézushoz fordul, hogy arra kérje, mondjon
valamit a másiknak a kérdés rendezésére.
Jézus pedig mindkét esetben kilép a pillanatnyi probléma keretei közül, túllép
rajta, és visszavezeti beszélgetőpartnerét a lényeghez, ahhoz, ami igazán hiányzik.

A mai szakaszban Jézus felhívását egy nagyon erőteljes kifejezés vezeti be:
„Vigyázzatok…!” (Lk 12,15), ami azt jelenti, hogy óvakodjunk valamitől, ami igazán
ártalmas az életre, óvakodjunk egy komoly veszélytől.
Tehát nem csak óvatosnak kell lenni, hanem „távol kell tartani magunkat”
valamitől (Lk 12,15).
Az egyetlen dolog, amitől Jézus szerint távol kell tartani magunkat, az a kapzsiság.
Érdekes, hogy Jézus nem azt mondja, hogy a pénztől tartózkodjunk, hanem a
kapzsiságtól, vagy pontosabban minden kapzsiságtól, vagyis mindenféle
bálványimádástól, a szív minden megkötözöttségétől, attól az illúziótól, hogy a
dolgok birtoklása az élet forrása lehet.
Magyarázatképpen pedig Jézus elmond egy példázatot (Lk 12,16–20).

A példabeszéd azzal kezdődik, hogy elmondja, egy gazdag ember földje bő termést
hozott: „Egy gazdag ember földje bőséges termést hozott.” (Lk 12,16). Tehát sok
mindene volt, amért hálát adhatott Istennek, és sok mindene volt, amit
megoszthatott testvéreivel.

Ám ezek közül semmi sem történt meg.
Amije volt, nem úgy fogadta, mint ajándékot, nem ébresztett benne sem hálát, sem
közösséget. Sőt.

Az ember beszél, azonban önmagával beszél, nincs más beszélgetőtársa, mint
önmaga. A példázat kétszer hangsúlyozza ezt a monológot (Lk 12,17.19), hogy
kifejezze, egy egészen önmagába merült, saját gondolataiba bezárkózott emberről
van szó.

Hogy miről beszél önmagával?
Önmagáról, pontosabban arról, amit birtokol, a dolgairól: terméséről, raktárairól,
vagyonáról, lelkéről. Beszél terveiről és arról, hogyan védi meg, ami az övé:
„Lelkem, van sok javad, sok esztendőre elegendő; pihenj, egyél, igyál és élvezd az
életet!«” (Lk 12,19).

Ám ezen a ponton történik valami.

Az történik, hogy Isten szól, belép az ember monológjába, és valami mást mond
arról, amiről az ember mindig magával beszélt. Valami felkavarót.
Azt mondja, hogy az, ami az emberé, valójában nem az övé: „Kié lesz mindaz, amit
szereztél?” (Lk 12,20).

Mindaz, amiről határozottan úgy vélte, hogy az övé, másokra száll, majd megint
másokra. Mindaz, amit összegyűjtött, nem állja ki a halál próbáját, nem ad örök
életet, nem viheti magával.

A példabeszéd egy másfajta gazdagságra való utalással zárul, amely viszont képes
eljutni Isten színe elé: „Így jár az, aki kincseket halmoz fel magának, és nem
Istenben gazdagszik.” (Lk 12,21).

Jézus nem mondja meg, mi ez a gazdagság, ahogy Mártának sem mondta meg, mi az
a jó rész, amit nem vehetnek el (Lk 10,42).

Az imádság, az élet nem más, mint szüntelen keresése annak, ami lényeges, ami
igazán szükséges, ami Istenben gazdagít.

Ezért a testvéri kapcsolatok helyreállításához nem elég egyenlően elosztani az
örökséget, hanem fel kell fedezni az igazi gazdagságot, ami éppen az a testvér, aki
előttem áll, és akinek csak annyit kell mondanom: köszönöm.

A „köszönöm” az a szó, amelyet csak a kapzsiságból kigyógyult szív képes
kimondani.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)