Évközi 17. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 11,1–13)

Amikor a tanítványok azt kérik Jézustól, hogy tanítsa őket imádkozni („Uram! Taníts
meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait” – Lk 11,1), Jézus
nem csak azzal válaszol, hogy átadja nekik a Miatyánk imádságát. Válasza
kifinomultabb, olyan, mint egy út, amely három mozzanatban bontakozik ki.

Ez kínálja az első olyan elemet a ma evangéliumi szakaszból (Lk 11,1–13), amelyet
meg kell őriznünk. Mert az imádság nem egyszerűen egy formula, hanem egy út, egy
folyamat.

Egyszersmind egy igényes és összetett út: az alkalmatlankodó barát példázatát (Lk
11,5–8) éppúgy, mint az azt követő szavakat (Lk 11,9–13) nem könnyű megérteni,
éppen azért, hogy kifejezzék, az imádság nem valami automatikus dolog, hanem egy
olyan út, amelyet türelmesen kell bejárni.

A szakasz középpontjában tehát a példabeszéd áll. Az, ami a példabeszédet az azt
megelőző Miatyánk imádsággal összeköti, a kenyér.

A kenyér kérése a Miatyánkban a központi kérés: „mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma” (Lk 11,3). A kenyér kérése központi jelentőségű a példázatban is,
ahol minden a kenyérrel kezdődik, mert valaki azért keresi fel egy barátját, hogy
kérjen tőle három kenyeret: „Ha közületek valakinek van egy barátja, és az odamegy
hozzá éjfélkor, és azt mondja neki: »Barátom, adj nekem kölcsön három
kenyeret…«.” (Lk 11,5).

Először is van egy barát, akit éjszaka közepén meglátogat egy barátja, de nincs
kenyere, amit neki kínálhatna. A példabeszédben figyelmet kell fordítani a benne
rejlő utalásokra. Ésszerű lenne, ha az első barát, akinek nincs kínálandó kenyere, a
kenyérkeresést a következő napra halasztaná, mivel éjszaka van. Ám a példabeszéd
azt is elmondja nekünk, hogy ennek az első barátnak nincs kenyere, de van egy
másik barátja. Annyira megbízható barátja, hogy biztos lehet benne, neki
bizonyosan van kenyere, és biztosan ad belőle annak, aki kéri. Olyan közeli barát,
hogy nem fél őt zavarni még akkor sem, ha éjszaka közepe van.

Nos, ez az imádság.

Az imádság egy barát, aki váratlanul, alkalmatlan pillanatban belép az otthonodba,
és vendégszeretetedet kéri. Az imádság az, hogy ajtót nyitunk neki, és hagyjuk, hogy
kényelmetlenséget okozzon nekünk, éppen úgy, ahogyan a szamaritánus tette a nem
sokkal ezelőtt hallott példabeszédben. Az imádság az, hogy megtapasztaljuk, nincs
birtokunkban az, amit a másik kér tőlünk, nincs nálunk az élet kenyere, amely
éhségét betölthetné. Ezért azt az Atyától kell kérnünk azzal az imával, amelyre Jézus
tanított bennünket.

Ám az imádság azt is jelenti, hogy nem állunk meg, nem küldjük haza a barátunkat,
nem utasítjuk el azzal az indokkal, hogy nincs kenyerünk. Az imádság ugyanis
elsősorban azt jelenti, hogy van egy Atyánk, akihez éjszaka elmehetünk, hogy
elmondjuk neki, nincs kenyerünk sem magunknak, sem barátainknak.
Nyitva tarthatjuk az ajtót barátaink előtt, akik bármikor beléphetnek hozzánk, mert
van egy Atyánk, akihez mehetünk.

Az Úr valóban rendelkezik azzal a kenyérrel, amelyet tőle kérünk, de nem adja oda
azonnal.

Csak annak adja, aki ragaszkodik hozzá, aki nem húzódik vissza, aki mélységesen
megbízik benne: „Mondom nektek: ha nem is kelne föl, hogy adjon neki azért, mert a
barátja, mégis, alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki annyit, amennyire
szüksége van.” (Lk 11,8).

Vagyis annak adja, aki mélyen hisz a barátságban az Atyával, aki képes megmaradni
a várakozásban, aki tudja, hogy Isten nem okoz csalódást.

Ebből fakad a felhívás, hogy kérjünk, keressünk és zörgessünk: „Kérjetek, és adatik
nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek.” (Lk 11,9). De
tegyük ezt azzal a bizalommal, amely hiszi, hogy Isten olyan Atya, aki sokkal inkább,
mint egy evilági apa, jó dolgokat ad gyermekeinek, és azzal a merészséggel, hogy
mindent kérhetünk tőle, amit adni tud: „Ha tehát ti, akik gonoszak vagytok, tudtok jó
dolgokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a
Szentlelket azoknak, akik kérik tőle!” (Lk 11,13).

+ Pierbattista

(ford. Szatmári Györgyi)