Évközi 16. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 10,38–42)
Az üdvösségtörténetben mindannyiszor, amikor az Úr belép valakinek a házába és
az életébe, valami új történik.
Megtörténhet, hogy egy akármilyen férfi vagy nő vezetővé válik (mint például
Mózes), hogy egy meddő asszony gyermeket fogan (mint Sára), hogy egy halott
életre kel (mint Lázár), egyszóval, hogy a történet egészen más irányt vesz.
Amikor ez megtörténik, általában a kétségbeesés határán állnak: egy hosszú időre
rabszolgasorba taszított és kimerült nép, egy reménytelenül meddő pár, ellenségek,
akik megaláznak, és akik elől nincs menekvés. Azért történik így, hogy világossá
váljon, Isten az, aki a megváltást munkálja. És azért is, hogy világos legyen, hogy
Isten ingyenesen avatkozik be, anélkül, hogy bármit is kérne cserébe. Választ egy
népet, egy családot, egy személyt éppen a szegénységük, megváltásra szorultságuk
miatt, mert szereti őket.
Ez soha nem könnyű, azonnali vagy biztosra vehető lépés: általában válságon
keresztül vezet, mert arról van szó, hogy el kell hagyni valami régit és meg kell
nyílni valami új felé; mert mindenekelőtt arról van szó, hogy higgyünk, ahogyan arra
Ábrahám tanít minket.
Ma mindezt két nővér, Márta és Mária otthonában látjuk (Lk 10,38–42).
Jézus belép az otthonukba, mert az Úr így tesz: eljön, belép, vendéggé teszi magát.
Nem kér semmit, ellentétben a föld nagyjaival. Ő barátságból jön. Nemcsak, hogy
nem kér semmit, hanem amikor jön, ő ad valamit, amit csak ő tud adni, Igéjét,
önmagát.
Most Mária fogadja őt így, hagyja, hogy az Urat fogadják, és hagyja, hogy az Úr adja
Szavát.
Mária úgy fogadja őt, hogy meghallgatja, mert nincs más mód az Úr fogadására, mint
ez: „Volt egy Mária nevű húga, aki az Úr lábainál ülve hallgatta szavát.” (Lk 10,39).
Márta ezzel szemben azon fáradozik, hogy tegyen valamit azért, fogadjon és
elfogadott legyen: „Márta viszont sok tennivalóval volt elfoglalva.” (Lk 10,40).
Olyasmit tesz, amit senki sem kért tőle, amire nincs sürgető szükség. Amikor az Úr
belép egy személy életébe, megváltozik a fontossági sorrend, és az első, amire
mindenkinek szüksége van, az az, hogy megismerje őt és találkozzon vele, minden
más csak azután következik.
Ha azonban más tennivalókat helyezünk ez elé, és azzal igazoljuk önmagunkat, hogy
ezek szükségesek, abból csak rossz dolgok születnek. Lukács evangélista felsorol
néhányat.
Az első, hogy Márta „elfoglalt” (Lk 10,40), vagyis elveszi a figyelmét valami más.
Nem Márta döntötte el, hogy mit tegyen, hanem a tennivalók döntöttek róla. Ez
pedig éppen az ellenkezője annak az igének, amelyet az evangélium Máriával
kapcsolatban használ, aki viszont „választ”: „Mária a jobbik részt választotta” (Lk
10,42), vagyis szabad arra, hogy megmaradjon abban, amit a maga számára jónak
tart.
A második a magány. Márta panaszkodik, hogy magára hagyták, és az az érzése,
hogy senki, még az Úr sem törődik vele: „Uram, nem törődsz vele, hogy a húgom
egyedül hagy engem szolgálni?” (Lk 10,40). Amikor szemünk elől veszítjük a
lényegeset, akkor elveszítjük a közösséget, elveszítjük a másikat, akár a
testvérünket is, úgy tekintünk rá, mint egy ellenségre, aki elvesz tőlünk valamit.
Mária viszont semmit sem vesz el Mártától, mert az Úr szava kimeríthetetlen forrás,
amely mindenkinek elegendő.
Végül pedig Márta a Mester helyét bitorolja: nemcsak hogy nem hallgatja meg,
hanem megmondja neki, mit mondjon, hogyan beszéljen: „Szólj hát neki, hogy
segítsen nekem!” (Lk 10,40).
Mártának azonban, bár elfoglalt és zavart, van bátorsága az Úrhoz fordulni,
segítséget kérni. Az ő nagysága abban állt, hogy ezt a kérdést közvetlenül Jézushoz
intézte. Ez az első lépés a gyógyuláshoz, ahhoz, hogy kapcsolatainkat átjárja az
evangélium.
Valóban, minden testvéri köteléket, a testvérek közötti, a törzsek közötti, a
népcsoportok közötti, a népek és a nemzetek közötti kapcsolatokat evangelizálni
kell, különben csak a másiktól való félelemben élünk. Egy kapcsolat evangelizálása
azt jelenti, hogy visszavezetjük a lényegeshez, ahhoz, amit Mária választott
magának.
Mária egyszerűen a hitet választotta, akárcsak Ábrahám az első olvasmányban.
Hinni, hogy amikor Isten belép egy otthonba, vagyis a személyek életébe, akkor új
életet, új szemléletmódot hoz.
Az Istentől adott élet elég mindenkinek, és nem lehet elvenni: „Mária a jobbik részt
választotta, és nem veszik el tőle.” (Lk 10,42).
Végül, az Úr nem lép Márta helyébe a családi konfliktus megoldásában, hanem olyan
utat mutat neki, amelyen keresztül minden konfliktus és minden kudarc békét talál,
és lehetővé teszi az élet kibontakozását. Egy utat az újjászületéshez.
Nem arról van tehát szó, hogy egyenlően osszuk el az elvégzendő munkát, hanem
arról, hogy válasszuk a lényegeset, hogy valóban hallgassuk meg Szavát, hogy együtt
csodálkozunk rá saját otthonunkban az Úr érkezésére, aki azért jön, hogy teljes
életet adjon.
+ Pierbattista
(ford. Szatmári Györgyi)
