Évközi 15. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 10,25–37)
Az „irgalmas szamaritánus” példázata, amelyet ma hallunk, Jézus és egy törvénytudó között zajló párbeszédbe illeszkedik (Lk 10,25-37), aki próbára akarja őt tenni. A törvénytudó kérdése fontos. Ugyanaz a kérdés, amelyet minden tanítvány feltett mesterének. Ám viselkedése nem őszinte, nem a tanítvány hozzáállása: nem annyira választ keres, mint inkább megpróbálja beszélgetőpartnerét nehéz helyzetbe hozni, lejáratni. A törvénytudó azt kérdezi: „Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?” (Lk 10,25).
Erre az egyetlen, fontos kérdésre Jézus két, ugyancsak alapvető kérdéssel válaszol: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” (Lk 10,26).
Fontos, hogy ezt a két kérdést együtt tartsuk. A törvénytudónak adott teljes választ csak úgy találhatjuk meg, ha Jézus e két kérdését együtt tartjuk. Valóban tudni kell, mi van megírva a törvényben, mit nyilatkoztatott ki Isten az örök életről. Ám azt is tudnunk kell, hogy hogyan kell olvasni, milyen szívvel, milyen tekintettel.
Az írástudó valóban jól ismeri a Törvényt, és helyesen válaszol. Úgy tűnik azonban, hogy nem értette meg egészen a jelentését, azt, hogy hogyan kell értelmezni. Olyasvalakinek a szemlélete ez, aki önmagát akarja igazolni: „De ő igazolni akarta magát, és azt mondta Jézusnak…” (Lk 10,29).
A törvénytudó Jézusnak adott válasza egy másik fontos szakasz: „De ki az én felebarátom?”. A példabeszéd a válasz a törvénytudó mindkét kérdésére.
A szakasz jól ismert. Egy férfi, miközben Jeruzsálemből Jerikóba tart, rablókba botlik, akik megverik és félholtan otthagyják (Lk 10,30). A halál tehát ott van, félúton. És a történet folytatásától, a vele találkozó emberektől függ, hogy a halál teljes egészében bejárhatja-e a maga útját, vagy kénytelen lesz visszafordulni.
Ha csak egy papon múlott volna, aki véletlenül arra járt, akkor a halál végigjárhatta volna az útját, és elvehette volna a szerencsétlenül járt ember egész életét. Mert a pap látja a félholt embert az úton, de továbbmegy. Nem tesz semmi rosszat, de semmi jót sem. Egyszerűen elsétál, éppen úgy, ahogy az útonállók is tették, miután megverték a szegény embert: „Véletlenül egy pap ment azon az úton lefelé, és amikor látta, továbbment” (Lk 10,31). Ugyanez igaz a második arra járó személyre, a levitára. Ő is úgy viselkedik, mint a pap: látja és továbbmegy (Lk 10,32).
Ami megváltoztatja a történet menetét, az egyetlen kicsinyke szó, amely az utolsó arra járó személy érkezését vezeti be: pedig. „Egy szamaritánus pedig… (Lk 10,33).
Mind ugyanazt teszik, és a halál folytathatja a maga útját. De valaki nem egyszerűen azért teszi azt, amit mások tesznek, hogy igazolja magát (vö. Lk 10,29), hanem talán éppen azért, mert mindenki más megtette már.
A szamaritánus is lát, akárcsak az előző kettő. Ám benne van valami más. Ő hagyja, hogy megindítsa az, amit lát. Más tekintettel nézett arra, ami azzal az emberrel történt, és ez belülről megérintette. Meghatotta az együttérzés: „Egy szamaritánus pedig, aki arra járt, amikor elhaladt mellette, látta és megesett rajta a szíve” (Lk 10,33).
A szamaritánus nem szidja azokat, akik ezt a csúfságot elkövették, nem ítéli el azokat, akik őt megelőzően nem álltak meg, hogy segítsenek ennek az embernek. Egyszerűen megtesz mindent, amit tud, ami tőle telik: gondoskodik; „odament hozzá, bekötözte a sebeit, olajat és bort öntött rájuk; aztán föltette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta” (Lk 10,34).
Ebből a konkrét, gyengédséggel teli gesztusokból álló gondoskodásból csak egy elemet hangsúlyozunk, az időt: mert a szamaritánus ugyanis olajjal és borral siet a haldokló segítségére, felrakja hátasára, rábízza egy fogadósra, és pénzt költ rá. Ám ad neki valami még sokkal értékesebbet is – ami számunkra a legdrágább –, a saját idejét.
Gondoskodása ugyanis nem múló érzelem, pillanatnyi lendület, hanem meghosszabbodik az időben: másnap is folytatódik, és előre tekint a következő visszatérésre: „Másnap elővett két dénárt, és odaadta a fogadósnak, mondván: »Gondoskodj róla; ha pedig többet költenél, majd kifizetem neked, amikor visszajövök.«” (Lk 10,35).
A példabeszéd végén viszont Jézus intéz kérdést a törvénytudóhoz, visszájára fordítva az az írástudó eredeti kérdését. Nem azt kérdezi, hogy ki a felebarátom („De ki az én felebarátom?”), hanem azt, hogy „ki lett a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” (Lk 10,36).
A pap és a levita biztosan tudták, mi van megírva a Törvényben, és mit kíván tőlük, azonban életük nem igazodott ahhoz, amit tudtak. A szamaritánus életét viszont a Törvény alakította, és ezért érezte kötelességének, hogy megvédje ezt a szegény embert és ne hagyja meghalni.
Ez Jézus válasza arra a kiinduló kérdésre, hogy hogyan nyerhetjük el az örök életet.
+ Pierbattista
(ford. Szatmári Györgyi)
