Évközi 14. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 10,1–12.17–20)

Lukács evangéliuma az egyetlen, amelyik kétszer beszéli el a tanítványok misszióba küldését: először, a 9. fejezet elején a Tizenkettőre vonatkozik, és Izraelnek van fenntartva; másodszor a ma olvasott szakaszban, amely a 10. fejezetben található, szélesebb körre, hetvenkét tanítványra vonatkozik, és címzettje mindenki, a pogány népek is.

Az evangélista különösen szívén viseli, hogy kijelentse: a tanítvány élete, hogy Jézus küldetésében részesedjen. Jézust az Atya küldte (vö. Lk 10,16; valamint Jn 9) azért, hogy minden embert elvezessen az Atyával való találkozásra, egy gyermeki életre. Aki pedig elfogadja az üdvösséget, az Jézust maga mögött tudva útra kel, hogy másokat is megfertőzzön ugyanazzal az élettapasztalattal: ez nem valami tetszőleges, választható, hanem lényegi vonás. A keresztény üzenet elvész, meghal, ha valaki önmagának tartja meg.

Amikor Jézus elküldi tanítványait, nem készít projekteket, nem tanít stratégiákat, nem tervezi meg az utat: egyszerűen egy stílusra nevel, olyan stílusra, amely az evangélium újszerűségének minden ízét idézi. Nem programoz tehát, hanem „beledobja” tanítványait az életbe, elküldi őket otthonokba és terekre, oda, ahol az emberek élnek. Azt kéri, hogy egyenek az emberekkel, gyógyítsák betegségeiket, vegyenek részt szenvedéseikben.

A keresztény üzenet nem eszme; hanem szüksége van egy házra, egy városra, ahová belép és alakítja az életet.

Megtaláljuk ezt a paradox életstílust Jézusnak az apostolaihoz intézett beszédének néhány kifejezésében is.

„Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” (Lk 10,3): a misszió „programja” húsvéti program, mert természetesen fel kell vállalni azt a rosszat, ami jelen van abban a valóságban, amellyel találkoznak. Az Úr nem sétálni küldi övéit, hogy elbeszéljék azokat az érdekes dolgokat, amelyeket könnyedén és készségesen befogadnak. Nem ígér könnyen elérhető eredményeket, senkit nem ringat illúzióban. Az Úr arra küldi tanítványait, hogy belépjenek a világ halálába, hirdessék, hogy – kegyelemből fakadóan – éppen ott történik a megváltás. Ez az üzenet biztosan akadályokba ütközik és visszautasításokkal találkozik, ahogyan az magával Jézussal is történt.

Mégis, Jézus odaküld, tudva azt, hogy az elindulás az élet odaajándékozását jelenti. És azt kéri, hogy ezt szelíd bárány módjára tegyék, mert csak ez a szelíd magatartás győzheti le a rosszat. Nem erővel, nem hatalommal, nem saját eszközeikkel, hanem kizárólag a szeretet alázatos tanúságával tehetik ezt.

„Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut!” (Lk 10,4)

Amikor valaki útnak indul, megpróbálja előrelátóan magával vinni mindazt, ami majd hasznos lehet. Jézus éppen ellenkezőleg tesz, és azt kéri, hogy semmit ne vigyenek magukkal. Miért?

Mert a küldetés sikere nem az eszközöktől vagy a felszereléstől függ, hanem az élet alázatos tanúságtételétől, mely olyan Istent hirdet, aki szegény és együttérző lett.

A tanítványok szegényként indulnak útnak, hogy tudják, szükségük van a másikra, hogy teret tudjanak adni önmagukban a másiknak, és legfőképpen, hogy tudjanak kérni. A másikat szeretni nemcsak azt jelenti, hogy adunk neki valamit, hanem azt is, hogy szükségünk van rá.

A tanítványok szegényként indulnak útnak, hogy rá tudják bízni magukat Arra, aki küldte és azokra, akik majd befogadják őket.

A misszionáriusok tehát nem olyan személyek, akiknek mindenük megvan, akik mindent tudnak, akik úgy vélik, hogy rendelkeznek mindazzal, amire másoknak szükségük van. Alázatosan indulnak el, mert csak akkor tudnak igazán találkozni a másikkal, ha megtanultak szükséget látni: így először hagyják, hogy őket érje el az evangélium, és éppen azok által, akikkel majd találkoznak.

„Ne álljatok meg az úton senkit köszönteni!” (Lk 10,4) Ez is nagyon furcsa. Az Ószövetség egy szakaszára utal (2Kir 4,29), amelyben Elizeus próféta elküldi szolgáját, Giezit, hogy adja vissza a sunemi asszony fiának életét: nem volt vesztegetni való idő, sietős volt az út, nem lehetett udvariasságra tékozolni. Olyan, mintha Jézus azt mondaná övéinek: nézzétek, ez élet-halál kérdése, ti életet visztek a holtaknak. Ne vesztegessétek az időt, mert ez a kedvező idő, az üdvösség órája!

„Ha békesség fia lesz ott, rászáll a békesség; ha pedig nem, visszaszáll rátok.” (Lk 10,6). A béke Jézus nagy híre: béke az ég és föld között, béke Isten és az emberek között, béke a közel levőknek és a távollévőknek, béke az ismét testvérré lett embereknek. Ez a Feltámadott békéje, aki legyőzte a halált, aki kiengesztelte az embert Istennel, aki kiszabadította az embert a halálból. Olyan béke, amelyet nem lehet elveszíteni: az apostolok arra kaptak meghívást, hogy ezt a békét ajándékozzák, de ha nem talál befogadásra, az apostol nem veszíti el békéjét, mely visszatér hozzá.

Az igazi béke a Feltámadott békéje, aki már keresztülment visszautasításon, halálon: tehát szelíd és el nem veszíthető béke.

„Örüljetek nagyon, mert nevetek fel van írva a mennyekben.” (Lk 10,20) A tanítványok elindulnak, és az evangélium már visszatértükben írja le őket, amikor boldogok pasztorális sikereik miatt. Az Úr nem bagatellizálja örömüket, hanem a földre érkező Isten Országa jeleként értelmezi azt.

Azután nem hagyja, hogy tanítványai megálljanak az eredményeknél.

A tanítvány szabad ember: nem függ a pasztorális sikerektől, tehát a sikertelenségektől sem.

Igazi öröme annak az embernek az öröme, aki tudja, hogy élete – és mindazok élete, akikhez elvitte az örömhírt – fel van írva a mennyekben, vagyis Isten őrzi azt.

+ Pierbattista

(ford. Szatmári Györgyi)