Advent negyedik vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 1,18–24)
Máté evangélista a ma, advent negyedik és egyben utolsó vasárnapján olvasott szakaszt (Mt 1,18–24) közvetlenül Jézus nemzetségtáblája után helyezi el.
A két rész közvetlenül utal egymásra, mivel ugyanazzal a geneszisz szóval kezdődnek: az elején találjuk „Jézusnak, aki Dávidnak, Ábrahám fiának a fia” a genealógiáját [nemzetségtábláját] (Mt 1,1); a második rész elbeszéli, hogy „Jézus Krisztus geneszisze [születése] így történt” (Mt 1,18).
A történet, amelyet az evangélista elbeszél, ezeréves történelembe, nevek, események, törékenységek egész sorába illeszkedik. Olyan történelembe, amelyet elsősorban Isten szövetsége és hűsége alakít, amit Ábrámnak megígért, majd századokon át mindennek ellenére szüntelenül megújított.
Máté evangéliumának e két kezdeti szakasza között további kapcsolatok is vannak. A négy női szereplőre összpontosítunk, akiket Máté a nemzetségtáblába illesztett, mert különleges kapcsolatban állnak Józseffel.
Támár (Ter 38), akit Júda becsapott, prostituáltnak öltözik, hogy utódot nyerjen. Tette merész, botrányos, ám a törvényt felülmúló igazságot tár fel: védi az élethez és ígérethez való jogot. Ráháb (Józs 2) egy jerikói prostituált, aki életét kockáztatva befogadja a felderítőket. Ő az első pogány hívő, és ez ad számára helyet a Messiás családfájában. Rút szintén idegen. Igazságossága minden kötelességet meghaladó hűségen, anyósa, Noémi iránti hűséges szereteten keresztül nyilvánul meg, még akkor is, amikor már semmit sem várhat tőle. Végül pedig ott van Batseba (2Sám 11), akit még csak meg sem neveznek: ő annak az Uriásnak a felesége, akit Dávid megölt, hogy megpróbálja elrejteni bűnét. Isten azonban nem rejti el, nem törli el a megsebzett történelmet, hanem átalakítja: Batsebától születik Salamon, a béke királya.
A nemzetségtábla asszonyai képesek kockázatot vállalni, befogadni, szeretni, átalakulni. Megmutatják, hogy az üdvösség nem a szabályosságon, a tökéletességen át valósul meg, hanem hitük és azon képességük által, hogy engedik magukat bevonni Isten történetébe. Nem igazak, hanem megigazultak.
József és e nők között látszólag nincs kapcsolat. Ők nők, József férfi. Ők többnyire bűnösök, kirekesztettek, szabálytalanok, Józsefet igazként írják le: „József, a jegyese pedig igaz ember volt.” (Mt 1,19). Valójában az igaz József történetében az igazságosságnak ugyanaz az elgondolása jelenik meg, amely túllép a határokon, és nem ott valósul meg, ahol a törvényt maradéktalanul betartják, hanem ott, ahol készek Isten tervét befogadni, sajátjukká tenni.
Ezek a nők tehát utat nyitnak Józsefnek. Ő is Isten szokatlan, érthetetlen cselekvésével találja szemben magát, valami olyasmivel, aminek még neve sincs, ami még nem létezik. József feladata, hogy nevet adjon ennek az újdonságnak, vagyis hogy elismerje, hogy ez Istentől származik, és ő csak befogadója lehet: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni, a jegyesedet, Máriát!” (Mt 1,20)
Valakinek nevet adni, kimondani azt, mélyen szimbolikus cselekedet, ami kapcsolatot teremt, és megváltoztatja annak az életét, aki kimondja. A Teremtés könyve elbeszélésében például látjuk, hogy Ádám csak akkor válik önmagává és ismeri meg a saját nevét, amikor kimondja a nő, Éva nevét.
József akkor válik apává, amikor nevet ad Jézusnak, és így gondviselője lesz a neki adott fiúnak, felelősséget vállal érte.
Élete teljesen felfordult, de éppen ez jelzi, hogy Isten cselekszik és folytatja történetét az emberekkel. Így, amikor minden egyes hívő kimondja az Úr Nevét, megvallja hitét abban, aki megszabadít minket („mert ő szabadítja meg népét bűneitől” – Mt 1,21), aki a velünk lévő Isten, az Emmánuel (Mt 1,23).
Amikor pedig kimondjuk ezt a Nevet, hagyjuk, hogy jelentése által átalakítson minket, és bevonjon bennünket is az üdvösség nagy történetébe.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
