Advent második vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 3,1–12)
Az adventi és a nagyböjti idő sürgető felhívás a megtérésre.
A két meghívásnak azonban eltérő felhangja van: nagyböjt hangvétele inkább bűnbánati jellegű, belső harcra késztet, és a böjt, alamizsna és imádság gyakorlatai kísérik. A szív megtérése az, amelynek szüksége van arra, hogy engedje magát átalakítani a húsvéti szeretet által, egy olyan szeretet által, amely legyőzi a bűnt és a halált.
Az adventi időszak által javasolt megtérés elsősorban a tekintetet érinti: segíteni akar, hogy figyelmesek legyünk, hogy képesek legyünk felismerni az Urat, aki eljön. Ez egy „eszkatologikus” megtérés, örömteli tanulás, hogy már most úgy éljünk, mint a jövendő Ország polgárai.
A megtérés központi témája az advent mostani, második vasárnapján hangzó evangéliumi szakasznak (Mt 3,1–12) is. Éppen ez a szakasz segít mélyebben megértenünk az advent és megtérés közötti kapcsolatot.
A főszereplő Keresztelő János, aki a pusztában van és onnan hív megtérésre mindenkit (Mt 3,1–5).
Szigorú alakja Illés prófétára utal, ezért azokban, akik látják és hallgatják őt, felébred a várakozás a Messiás közeli eljövetelére. Malakiás próféta ugyanis Illés visszatérését a Messiás eljöveteléhez kötötte, és ez a meggyőződés akkoriban általános volt: „Íme, én elküldöm majd Illés prófétát, mielőtt eljönne az Úr nagy és rettenetes napja. Ő visszatéríti az atyák szívét a fiakhoz, és a fiak szívét az atyákhoz” (Mal 3,23–24). Keresztelő János prédikációja a várakozásnak éppen ezt a hangulatát teremtette meg. Szavainak visszhangja erős: sokan lemennek a Jordánhoz, hogy megkeresztelkedjenek és megvallják bűneiket (Mt 3,5–6).
Szavai mindenkit megráznak, de különösen is azt a sok „farizeust és szadduceust” (Mt 3,7), akik János meghívására eljönnek, és akik érintve érzik magukat a „viperák fajzata” megszólítástól: János elutasítja azok lehetséges képmutatását, akik megelégednek egy külsőséges vallásossággal, és nem nyitottak a valódi, szívbéli megtérésre.
A mindenkinek szóló meghívás az, hogy kezdjünk egy bűnbánati magatartást felvenni, hogy felkészüljünk annak fogadására, aki érkezik, és akit Keresztelő János önmagánál erősebbnek jellemez, aki Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni, aki igazságosan fog mindenkit megítélni (Mt 3,11–12).
Tehát a megújulásnak az a folyamata, amelyet János szeretne elővezetni, kétpólusú: egyrészről megtérés, másrészről várakozás. A hitélet szempontjából a két pólus alapvető fontosságú, és együtt kell tartani azokat.
Mivel megtérés nélkül félő, hogy a várakozás meddő lesz: hiábavaló álom, olyan remény, amely nem hagy nyomot a valós életen. Várakozás nélkül pedig félő, hogy a megtérés moralizálássá lesz, önmagába zárt aszketikus gyakorlattá, ami nem nyit meg a Másikkal való találkozásra.
Keresztelő János azonban együtt tartja ezt a két magatartást, és azonnal mondja: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 3,2). A mennyek országának közelsége az oka, motorja annak a megtérésnek, ami így a tekintet odafordítása lesz afelé, aki érkezik, afelé, akit várunk.
A megtérés nem annak akarati erősfeszítése, aki jobbá akar válni, nem akar több hibát elkövetni. A megtérés – továbbra is a Keresztelő János által használt képeknél maradva – inkább a paraszt munkájához hasonlít, aki növényeit gondozza.
János ebben a szakaszban kétszer is mezőgazdasági képet használ. Először akkor, amikor arra kéri a farizeusokat és szadduceusokat, hogy hozzák a megtérés méltó gyümölcseit: „Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét!” (Mt 3,8). Majd rögtön ezt követően, a 10. versben, amikor kijelenti, hogy a fejsze már a fák gyökerén van, és minden fát, amely nem hoz jó gyümölcsöt, kivágnak: „A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Mt 3,10).
Az a megtérés tehát, amiről Keresztelő János beszél, nem időszakos erőfeszítés, amely általában rövid idő alatt kimerül, és nem egy moralizáló életstílus felvétele. Hanem az élet megalapozása, belegyökerezése abba, ami apránként teljes és hálás életet formál: a kapcsolatba Istennel. Isten Szavát kitartóan hallgatva és engedve, hogy átalakítsa szívünket a várakozás arra, aki életünk iránti szeretetből azért jön, hogy életünk gyümölcsöt teremjen.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
