Advent első vasárnapja (A év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 24,37–44)

Az advent egy erőteljes képpel és fontos tanítással veszi kezdetét.

A mai evangéliumban (Mt 24,37–44) Jézus végső visszatéréséről beszél, arról, amelyik beteljesíti a történelmet. Nem mondja meg, hogy mikor lesz, de jó útra tereli beszélgetőtársait, hogy felkészülhessenek a találkozásra vele.

Mindenekelőtt azt mondja el, hogyan ne viselkedjenek.

Ne viselkedjenek úgy, mint Noé kortársai, akik a vízözönt megelőző napokban annyira el voltak foglalva mindennapi teendőikkel, hogy észre sem vették, hogy valami történik. Nem vesznek észre semmit, és amikor eljön az özönvíz, mindannyian elpusztulnak: „ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat” (Mt 24,38–39). Nem tesznek semmi rosszat, éppen ellenkezőleg: esznek, isznak, házasodnak. Ám valami hiányzik.

Hiányzik az, hogy megálljanak, szünetet tartsanak. Hiányzik az, hogy lehetőséget teremtsenek arra, hogy észrevegyék, hogy valami történik.

Ha az élet szünet és csönd nélkül zajlik, akkor minden tovatűnik, és az Úr érkezése is megtörténhet észrevétlenül.

A Biblia gazdag azokban a személyekben, akik megállnak és észreveszik azt, ami történik.

Ám a legelső, aki ezt teszi, maga Isten. A teremtés története (Ter 1) azt mondja, hogy minden alkalommal, amikor Isten valamit teremt, azonnal megáll, nevén nevezi, megáldja és elismeri, hogy ami kikerült a kezéből, az jó. Miután pedig mindent megteremtett, egy egész napra megáll, és ezt a napot a megállás művészetének szenteli, hogy határt szabjon cselekedeteinek, hatalmának: „Isten megáldotta a hetedik napot, és megszentelte, mert azon nyugodott el minden munkájától, amelyet végezve teremtett Isten” (Ter 2,3). Nem azért áll meg, mert fáradt, hanem a teljességért, szeretetből: megállni és nézni az első, ahogyan valakit szeretünk.

Az első lépés tehát az idei adventben éppen az, hogy megálljunk azért, hogy észrevegyük, mi történik körülöttünk.

De konkrétan mit is kellene észrevennünk?

A szakasz ellentmondásos mozzanata, hogy nincs mit észrevenni.

Más apokaliptikus szakaszoktól eltérően itt nem találunk utalást földrengésre, pestisre, égi jelekre…

Sőt, éppen ellenkezőleg, az Úr úgy jön el, mint éjjel a tolvaj (Mt 24,43), vagyis mint olyasvalaki, aki éppen arra törekszik, hogy úgy cselekedjen, hogy senki sem veszi őt észre. „Ha tudná a házigazda, hogy az éjszaka melyik órájában jön a tolvaj, ébren volna és nem engedné betörni a házába.” 

Az éberség tehát az a képesség, hogy megragadjuk és befogadjuk a nekünk adott üdvösséget, amely általában a mindennapi élet szerény és ellentmondásos látszata alatt rejtőzik. Nem annyira az érkezését előre jelző kivételes jelek megértését jelenti, hanem azt, hogy képesek legyünk felismerni, új szemmel látni azt, ami már jelen van. Ez a tanítványok, a feltámadottak tekintete: egy szentségi tekintet, amely mindenben, ami történik, utalást lát arra az ajándékra, amelyet Isten nap mint nap ad mindenkinek.

Azt is jelenti azután, hogy megtanuljuk annak a művészetét, hogy ne zsibbasszon el minket a napi rutin, és hogy ne annyira a külső eseményekre figyeljünk, hanem inkább arra, ami bennünk történik és mozdul. Ez a figyelem tartja ugyanis ébren a szívet, készen arra, hogy felismerje az Úr munkáját mindenki életében.

Végül arról az éberségről is szól, amely arra tanít, hogy ne halogassuk a megtérés idejét: nem kell valami rendkívüli történésre várni ahhoz, hogy újra elkezdjük keresni az Urat.

A szokásos dolgok, mint a kapcsolatok, az evés, az ivás, a munka, köznapi és elégséges teret kínálnak ahhoz, hogy a szívünkre figyelve megnyíljunk Isten életére, mindennapi érkezésére hozzánk, bennünk.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)