A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe (2025. szeptember 14.)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 3,13–17)

A múlt vasárnapi evangéliumban hallottuk, hogy aki követni akarja az Urat,
hasonló a torony építőjéhez, akinek mielőtt nekifogna a torony építésének, le kell
ülnie, hogy számvetést készítsen, hogy lássa, megvannak-e az eszközei ahhoz, hogy
véghez vigye a munkát (Lk 14,28–30). Vagy olyan, mint az a király, aki amikor
harcra készül, előbb leül, hogy lássa, van-e elég embere a csatához, mert különben
eláll attól (Lk 14,31–32).
Induljunk el innen ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a mai ünnep evangéliumához
(Jn 3,13–17).

Jézus, miközben Nikodémussal beszél, egy, a Számok könyvében használt képet
alkalmaz (Szám 21,4b–9), ahol azt látjuk, hogy a nép bajban van a pusztában.
Útnak indult a szabadság felé, de egy ponton nem bírja már tovább az úton létet, és
azon kezd gondolkodni, hogy minden, amit átél, értelmetlen; hogy az Úr becsapta
őket: nem az életüket akarja, hanem a halálukat.

Mi is így vagyunk. Úton vagyunk, az pedig út nehéz, és azon kezdünk gondolkodni,
hogy azért nehéz az út, mert Isten nincs velünk, mert Istent nem érdekeljük.
Pontosan ez a kétely az a méreg, amelyet a kígyók belénk csepegtetnek, és ez a
méreg megöl.

Akkor az Úr küld egy jelet, hogy a fáradt nép újra megtanuljon bízni, hinni Isten
szeretetében.

Érdekes, hogy az Úr nem pusztítja el a kígyókat, amelyek továbbra is megmarják az
embereket. Nem pusztítja el őket, hanem kínál egy ellenszert, amely erősebb a
méregnél, egy ellenszert, amely képes semlegesíteni azt.
A gonoszság megmarad, de nem feltétlenül vezet halálhoz.

Hogy mi ez az ellenszer? Mit kell tennie a népnek?

Abszurd módon a népnek nem kell harcolnia a kígyókkal, nem kell
megsemmisítésükre törekednie: soha nem is tudná megtenni, mert nem mi
vagyunk azok, akiknek önerejükből le kell győzniük a rosszat.

Le kell ülniük, fel kell emelniük a tekintetünket, hogy a felemelt kígyóra
tekintsenek. Semmi mást nem kell tenniük. Aki ezt megteszi, életben marad.
A halál szimbóluma, a kígyó, az élet szimbólumává válik.

Jézus újraértelmezi ezt a jelet saját, jövendő, keresztre feszített emberi sorsából
kiindulva: „Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az
Emberfiának is felemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.”
(Jn 3,14–15).
Élete és halála olyan, mint a felemet kígyó: mindenki számára látható, és bárki, aki
rátekint, olyasmit lát, ami szíve mélyén meggyógyíthatja. Látja az Atya minden
ember iránti szeretetét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta,
hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16).

A gonoszság nem vétetett el: létezik halált okozó gonoszság, egy olyan gonoszság,
amely meg akarja állítani a népnek a szabadság, az örök élet felé vezető útját. Az a
gonoszság, amely végső soron a bizalom hiánya, a szeretet hiánya. Ám a mai ünnep
azt mondja nekünk, hogy a kereszt megszabadíthat minket ettől a gonoszságtól, a
kereszt az az ellenszer, amely megmenthet minket. Csak a kereszt képes erre.

Mert aki felemeli a tekintetét, és ránéz a kereszten függő Úrra, az többé nem
gondolhatja, hogy Isten nem szeret minket.
Ellenkezőleg, Isten végtelen szeretettel van irántunk, amely felülmúlja minden
elképzelésünket. Ez a szeretet nem elítéli hibáinkat, hanem ott jelenik meg, ahol
eltévedünk.
Egyetlen feltétel van: hogy erre a szeretetre rátekintsünk, ismerjük fel. A mai
ünnep éppen arra hív minket, hogy ismerjük el, mennyire értékes ez a szimbólum
életünkben, hogy újra felemeljük tekintetünket.

Egy olyan szeretet mentett meg minket, amely képes volt a rosszat jóvá alakítani,
és ez a mi hivatásunk is, ez az örök élet.

Ha követni akarjuk az Urat, akkor nem kell számvetést készíteni, hogy
lehetőségeinket méricskéljük, hanem csak fel kell emelnünk a tekintetünket, és
szemlélnünk kell a végtelen szeretetet, amely az Úr keresztjén megnyilvánult.

+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)