Megemlékezés minden elhunyt hívőről

Card. Pierbattista Pizzaballa

(Jn 6,37–40)

Az Ige liturgiája ma abban segít, hogy hogy ezt a napot az összes elhunytra emlékezve töltsük el, mindazokra, akik kedvesek voltak számunkra, de azokra is, akiket személyesen nem ismertünk, ám emberségünkben testvéreink.

A liturgia tág teret ad a lehetséges olvasmányokat tekintve. Mi a János evangéliumából ajánlott részre fogunk összpontosítani. Ez a szakasz segít, hogy Isten tekintetével szemléljük a halál témáját: csak akkor lehet igazán reményünk, ha elsajátítjuk ezt a nézőpontot.

Valójában a „halál” szó nem szerepel János evangéliumának hallott szakaszában (Jn 6,37–40). Az egész szakaszt áthatja, ott húzódik a háttérben, de nem jelenik meg közvetlenül.

A János evangélistára jellemző megannyi sajátosság közé tartozik az is, hogy olyan nyelvezetet használ, ahol minden dolog, kezdve a feltámadástól, új nevet kap, új értelmezést nyer.

János evangéliumában Jézus új kifejezéseket használ, hogy annak az életnek a valóságáról beszéljen, amelyet az Atya neki adott, és amelyet ő egészen elfogadott, anélkül, hogy bármit is visszautasított volna. Ő maga mondja ezt: „Mindaz, amit az Atya nekem ad, hozzám jön” (Jn 6,37). Az Atya mindazt Jézusnak adta, ami emberi, ami életünk részét képezi.

Jézus elfogadja, átéli azt anélkül, hogy bármit elkerülne. Éppen ez az elfogadás válik azzá a térré, ahol az emberi valóság megújul és átalakul, mert olyan úttá válik, amely az Atyához vezet.

Jézus tehát új nevet és új jelentést ad ezeknek a valóságoknak, még a legdrámaibbaknak is: elveszítik megszokott tartalmukat, hogy megmutassák Isten tervében betöltött rejtett értelmüket.

Például János nem keresztről beszél, hanem felmagasztalásról, megdicsőülésről. Az ítéletről pedig nem úgy beszél, mint bírói végzésről, hanem mint az igazság betöréséről: „Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött” (Jn 3,19). A szenvedés a gyermekszüléshez lesz hasonlóvá (Jn 16,21), és ugyanígy az éjszaka, a sír, a veszteség…, minden az átkelés helyévé válik.

János evangélista a halálra is új megnevezéseket és jelentéseket alkalmaz, ezt pontosan látjuk a mai evangéliumban. A negyedik evangélium hatodik fejezeténél vagyunk, annál a fejezetnél, amelynek témája az élet kenyere: Jézus élete úgy adatott az embereknek, mint élő kenyér, hogy az Istennel való kapcsolatot táplálja, egy mély közösséget vele, amelyet még a halál sem sebezhet meg.

Jézus erről két erőteljes kifejezéssel beszél: „aki hozzám jön, nem vetem ki” (Jn 6,37), majd valamivel később: „Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn 6,39)

Ez azt jelenti, hogy a halál félelmetes, mert mindenki számára az elfeledettség veszélyét jelenti, a félelmet, hogy elfelejtenek minket, és hogy életünk elvész. A halál miatt attól félünk, hogy senki sem fog minket keresni, amikor földi életünk véget ér, hogy megszűnnek azok a kapcsolatok, amelyek éltetnek minket. Hogy van egy „kívül” (Jn 6,37), ahová eldobnak minket.

Jézus éppen e félelmek között éri el az embert. Nem ígéri, hogy nem fog meghalni, nem ringatja abba az illúzióba, hogy a halál elkerülhető lesz. Viszont megígéri, hogy ő még a halálban sem veszít el minket, hogy jön, hogy ránk találjon, és hogy a halál végül a találkozás helye lesz: ez a halál új neve. Tehát semmi nem vész el abból, ami vagyunk, hanem minden az Atya irgalmával való találkozás okává és lehetőségévé válik, és minden tovább él az ő emlékezetében.

Mindez azért lesz lehetséges, mert Jézus „leszállt”. Jézus mondja: „Nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (Jn 6,38).

Jézus éppen azért szállt le a mennyből, hogy megkeresse az embert, és ezt az Atyával teljes összhangban tette, akinek pontosan az az akarata, hogy minden ember megváltott legyen, vagyis mindig megmaradjon a vele való kapcsolatban.

Mi is megtanulhatunk tehát egy új nyelvet, a feltámadottak nyelvét, azokét, akik úgy hívják a dolgokat, ahogy Isten nevezi őket, kezdve a mai nappal, amikor többé már nem a halottainkra emlékezünk, hanem mindazokra, akik átkeltek a halálon, és nem vesztek el, hanem élnek megőrizve a Fiúban, aki nem veszít el semmit sem.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)