Boldog a szolga, aki nem a jutalom reményében beszél, nem tárja fel minden gondolatát és késedelmes a szólásra, és bölcsen megfontolja, mit kell mondania és felelnie.

Egy szent áldozása

2021.03.09 Címkék:

Zatykó László OFM írása az Országút legújabb számában jelent meg 

A holokauszt ötvenedik évfordulóján, 1994-ben a ferences kolostor apraja-nagyja részt vett a szegedi zsinagóga gyászistentiszteletén. A rabbik kitüntető kedvességgel fogadtak, s akárhogy is akartuk elfoglalni a minket megillető utolsó helyeket, mindig csak feljebb és beljebb tessékeltek, egészen az első sorokig.


Amíg az istentisztelet el nem kezdődött, szóval tartottak minket. Az öreg Kámán Celerin atya a tőle megszokott nyílt szívvel kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Elmondta, hogy neki is volt egy fiatal zsidó barátja, aki egyetemistaként éveket töltött itt, Szegeden, s aki 1944-ben halt vértanúhalált, őmiatta is van itt. De, hogy kicsoda is „az ő fiatal zsidó barátja”, arról mélyen hallgatott, nem akart vele hivalkodni. Csak a rabbik sürgető kérdésére kiáltotta ki a nevét: Radnóti Miklós.

Az atya akkor már erősen nagyothalló volt, és a zsongó zsinagógában nem tudta felmérni megszólalásának hangerejét, csendesnek szánt szavai hangosan visszhangzottak a falak között, így minden szem rászegeződött. A rabbik faggatni kezdték: hol ismerte meg őt, mikor és miként. Ettől Celerin atya igencsak nekibátorodott, és csak úgy zengett-bongott szavaitól a hatalmas zsinagóga. Már feltartóztathatatlan volt, hogy mind többet és többet tárjon fel megismerkedésükről.

„1944 nyarán történt. A jászberényi ferences kolostorból Kerekudvarra, a tanyasi kis kápolnába mentem misézni. Az egyik szentmisén föltűnt egy fiatalember. Szálfaegyenes tartásával, csupa figyelem alakjával kirítt a fekete kendős, hajlott-görnyedt nénikék, s a hátul szunyókáló paraszt bácsik közül. A férfiak akkoriban a falusi templomokban a miséken nem áldoztak, és ez így volt Kerekudvaron is. Ezt törte meg ez a fiatalember, aki senkire se tekintettel, sehová sem tekingetve, észre se véve, hogy mindenki őt bámulja-méregeti, beállt a fejkendős nénik sorába a szentáldozáskor.

Ekkor látták meg rajta a világító karszalagot, s a munkaszolgálatosok öltözékét. Megdöbbentek.”

Megdöbbentek, de nemcsak ott, a kerekudvari kis misézőhelyen, hanem a hatalmas szegedi zsinagógában is, mindenki a maga módján. A rabbik a szentáldozás hallatán udvariasan véget akartak vetni a mesélésnek, elköszöntek, hirtelen távozniuk kellett, itt lett az ideje az istentisztelet megkezdésének. Igen ám, de a mi testvérünk nemcsak nagyothalló volt, hanem legalább ennyire gyengén látó is, így ő ezt nem észlelte. Az általam leadott pad alatti lábjelzések is hatástalannak bizonyultak. Már leállíthatatlanul, nagy hévvel, és még nagyobb hangerővel folytatta: „Ennek a fiatalembernek a szentáldozása egy szent áldozása volt. A szentmise után odajött hozzám a sekrestyébe, és bemutatkozott: Radnóti Miklós magyar költő vagyok. Elmondta, hogy munkaszolgálatosként a Gosztonyi báróék dohányültetvényén dolgozik, és itt van elszállásolva az istállóban. S ezután hogy, hogy nem, »körötte sok gyerek« (Nem tudhatom), s már meg is beszélték, hogy délután úszni tanítja őket a tanya tavában.” Celerin atya még mondta volna tovább is, „hogy a nagy gyerekzsivajban…”, de ekkor felzúgott az orgona, és kezdetét vette a gyászistentisztelet.

Radnóti Miklós az Első eclogában szól egy költőről, és háromszor említi azt, hogy „nem menekült”. Ő nem menekült. Áldozatbemutatásként, keresztútként, mint „via dolorosát” járta a „meredek út” állomásait. 1942. július 6-án, második munkaszolgálata megkezdésekor ezt jegyezte be a Naplójába: „Oltás. Kivisznek Ukrajnába? Az oltást a szív fölé adják, előtte jóddal lemossák a bőrfelületet. Színjelkép. Sárga folt a bőrön is. Utána erősen vérzek, érbe szaladhatott a tű. Mint Krisztus vonulok, kibontott inggel, vérző mellel.” Sík Sándor, tudomást szerezve tanítványa kálváriájáról, július 20-án ezt a levelet küldte: „Édes Miklós fiam! Sokat gondolok magára szeretettel és Isten kezébe teszem le. Jó lelket és Isten kegyelmét kéri magára, atyai szeretettel: Sík Sándor”. Sík a vérbeli tanár bölcsességével vezette a „fiát” a keresztség felé. Rábízta a készülő vaskos imakönyv, a Dicsőség! Békesség! korrektúráját, a keresztény századok imádságainak a fordítását, és a régies magyar szövegek igényes mai nyelvre formálását. Tökéletes katekumenátus, beavatás a keresztény lelkiség világába.
A keresztségre 1943. május 2-án került sor a Szent István-bazilikában. A keresztelő pap Sík Sándor volt.

Keresztapjának pedig egykori professzorát, Zolnai Bélát kéri fel. Az 1943. április 23-án kelt felkérőlevelében ezt írja: „Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették – ezért gondoltam így… tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam…”
A keresztség után még intenzívebbé vált a kapcsolata a keresztelő papjával, atyai barátjával. A sárga csillag bevezetését megelőző napon, 1944. április 4-én jó barátjával, költőtársával, Vas Istvánnal felkeresik Sík Sándort a Duna-parti piarista rendházban. Erről Vas István így írt: „A professzor magányosan ült egy karosszékben, jöttünkre felállt, és kitárt karral, halálsápadtan lépett elénk. Miről is beszéltünk az alatt a félóra alatt? Persze a hadi helyzetről… Három hívő katolikus…, akiknek holnaptól fogva zsidócsillagot kell viselniük …, mindegyikük a másnapi megalázó próbatételre gondol. Amikor felálltunk búcsúzni, Sík Sándor is felállt, és azt mondta: – És most megáldalak benneteket. Miklós azonnal ügyesen letérdelt, én tétován követtem – erre nem voltam elkészülve. A professzor fölénk tartotta kezét…” Kifelé menet a rendházból Vas István megjegyezte, hogy „azért ez a letérdelés sok volt”. Ezen Miklós erősen megbántódott, majd beültek egy cukrászdába. Vas, hogy Radnótit kiengesztelje, neki a szokásos egy mignon helyett kettőt rendelt. Az akció sikerült, Miklós arca földerült. Másnap egy kijött új rendelet szerint a piaristák mentesültek a sárga csillag viselése alól, ezért ezután már Sík Sándor kereste föl a Radnóti házaspárt otthonukban. 1944. április 21-én Pozsonyi úti lakásukon gyóntatta meg Miklóst. Fanni asszony közléséből tudjuk, hogy 1944. május 4-én ugyancsak felkereste őket Sík Sándor, aki búcsúzóul „a szokása szerint eléje térdeplő költőtársát, lelki fiát megáldotta, majd ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: Kell az áldozat”.

Az áldozathozatal Radnóti Miklós költészetének vissza-visszatérő motívuma: 1939 júniusában írja A „Meredek út” egyik példányára című versében: „Költő vagyok (…) az igazra tanú (…), olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt”. Fiatalkorától hordozza az érte, miatta, a szülésében meghalt édesanyjának képét: „Anyácska, véres áldozat” (Huszonnyolc év). A próféták sorsa az övé, de különösen is azé, akiről a Nyolcadik ecloga záró versszakában ír: „eljön az ország, amit ígért amaz ifjú tanítvány, / rabbi, ki betöltötte a törvényt és szavainkat”. Pilinszky János érez rá arra, hogy Radnóti a krisztusi áldozatot megélve, a szelídség és rombolás összeegyeztethetetlenségét golgotai és költői egységbe hozza: „az üvegfúvók aggodalmas finomságával alakított mondataiba szabadul be a világ talán legmegalázóbb szerencsétlensége”. Ehhez jegyzi még meg: „Radnóti, mint a legkülönbek, több önmagánál”, igen, mert ő szeretet-áldozat, aki a Szeretet Áldozatból él. Erről szólt a kerekudvari történet.

 

írta: Zatykó László OFM
forrás: orszagut.com
fénykép: gyorplusz.hu


Zatykó László OFM egy korábbi műsorban így mesélt a történtekről: 

 

Hozzászólások lezárva.