A szegedi Havas Boldogasszony-búcsú hálaadó záró szentmiséjén mondott elmélkedés részlete arra ad tanácsot, hogyan vihetjük tovább a búcsú kegyelmét a mindennapjainkba. Istenhez emelni a lelkünket a legegyszerűbb helyzetekben is, segíteni felebarátainknak, önmegtagadással növekedni a szabadságban, valamint bátran tanúságot tenni hitünkről. Így válhat a búcsú nemcsak egy-egy zarándoklat vagy ünnep megtérést erősítő vagy közbenjáró imájává, hanem a hétköznapok részévé is.
A szegedi Havas Boldogasszony-búcsúra készülve kezembe vettem A búcsúk kézikönyvét – azt a kiadványt, amit először még 1968-ban adtak ki, a II. Vatikáni Zsinat után. Abban reménykedtem, hogy segít még jobban megérteni a búcsúnyerés lényegét. Még jobban – mert ezekkel a hitbeli dolgokkal valahogy mindig úton vagyunk. Nem tudunk mindent egyszerre; inkább úgy történik, hogy évről évre, ahogy éljük, gyakoroljuk a hitünket, valami mélyebbet értünk meg belőle. Elkezdjük másként, vagy inkább tudatosabban gyakorolni. Aztán egy következő alkalommal megint valami új nyílik ki előttünk. És talán abban bízhatunk a legjobban, hogy maga a Jóisten vezet bennünket ezen az úton.
A búcsúk kézikönyvét (4. kiadás, 1999) olvasva örömmel láttam, hogy a zsinat után törekedtek annak megújítására – különösen a búcsúnyerés lehetőségeinek világosabb kifejtésére és leírására. A cél az volt, hogy vallásos szokásaink és hétköznapi életünk között ne tátongjon szakadék. Hiszen előfordulhat, hogy megvannak a vallásos szokásaink, de amikor kilépünk a templomból, jön a „rendes” élet, ahol helyt kell állni, így könnyen kettéválik a két világ.
Ezt a törést szerették volna áthidalni a kézikönyvet szerkesztő atyák, akik nemcsak szabályokat fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy a Jóisten hogyan és milyen feltételekkel engedi el minden bűnünkön túl minden bűnhődésünket, bűneink minden következményét, hanem négy módját is megnevezték annak, hogy mindennapi életünkben hogyan gyakorolhatjuk a búcsúnyerés lényegét: Isten irgalmának befogadását, végsősoron Isten szeretetét. Bár vezekelhetünk – tudván azt, hogy a bűneinket megbocsátja Isten –, valahogy nekünk is hozzá kell alakulnunk a remélt irgalomhoz. Ezen az úton – a kézikönyv leírása szerint – négy olyan lehetőség van, amit a hívő ember a mindennapjaiban gyakorolhat.
Az első egészen egyszerű: a hétköznapi helyzeteinkben Istenhez emeljük a lelkünk. Nem kell nagy dolgokra gondolni – végezzük a munkánkat, a szolgálatunkat, csinálunk valamit, vagy épp várunk a buszra. Hívőként megtehetjük, hogy tudatosítjuk magunkban: itt, ebben a profán, teljesen hétköznapi helyzetben is velem van az Isten – az engem végtelenül szerető Isten. És bármi történik, én Vele vagyok, Ő pedig velem. Lehet, hogy túl egyszerűnek tűnik, vagy talán misztikusnak, de nincs benne semmi misztikum, legalábbis nem abból a rendkívüli fajtából. Inkább a figyelmünk kiműveléséről van szó, amellyel a jelenlévő Isten felé fordulunk.
A második, szintén egy nagyon egyszerű dolog, talán épp ezért túl banálisnak is tűnhet, mint az irgalmas szamaritánus története: konkrétan segítséget nyújtani a felebarátnak. Ezek olyan helyzetek, amikor felismerjük, hogy a másiknak szüksége van a szeretetünkre, a segítségünkre – és lehetőségünk is van megadni azt. Egyszerű pillanat ez, mégis mélységet hordoz.
A harmadik lehetőség az önmegtagadás gyakorlása, amellyel befogadjuk Isten jelenlétét, és hagyjuk, hogy formáljon minket. Az önmegtartóztatás és önmegtagadás nem új keletű gyakorlat, hanem a kereszténység kétezer éves hagyományának része. A világ és a társadalom változásával azonban a formák is átalakulnak, amelyekben ma megélhetjük ezt. Nem biztos, hogy a hústól való tartózkodás a legaktuálisabb számunkra, lehet, hogy inkább az, ha tudatosan kevesebb időt töltünk az interneten. A lehetőségek sokfélék – mindenkinek a saját élethelyzete és belátása szerint adódnak.
És végül van egy negyedik, nagyon fontos lehetőség is a búcsú elnyerésére – vagyis arra, hogy bűneink következményeinek teljes elengedésében részesüljünk, és a szeretetben megújuljunk: a nyilvános tanúságtétel a hitünkről. Ahogy változik a társadalmunk, egyre szélsőségesebb gondolkodásmódokkal és szokásokkal találkozunk. Egyre kevésbé magától értetődő az, ami számunkra – hitünkből vagy neveltetésünkből fakadóan – természetes, amit általánosan igaznak, helyesnek gondolunk. Lehet, hogy ugyanazt a valóságot a világ nagy része, akár a szomszédunk is, teljesen más szemszögből látja. Minél megosztottabb világban élünk, annál nagyobb szükség van arra, hogy Krisztus követői józanul, egyszerűen és őszintén megvallják hitüket. Mert – ahogy Pál apostol írja – „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19).
Ha az idei zarándoklatok és búcsúk után hazatérünk otthonainkba, és visszalépünk a hétköznapok megszokott ritmusába, vigyük magunkkal annak ismeretét, hogy az az Isten, aki felé itt, a templomban ilyen összeszedetten tudtunk fordulni, jelen van a mindennapokban is. Ott van a legprofánabb helyzetekben – akkor is, ha nem érzékeljük, de hitünkkel felé fordulhatunk. Jelen van abban a pillanatban is, amikor egy segítségre szoruló embert sodor elénk az élet, aki a szeretetünkre és figyelmünkre vár. Ott van akkor is, amikor felismerjük, hogy a mértéktelen fogyasztás megbetegíthet (nemcsak testileg) – és ezért távolságot tartunk, önmegtagadást gyakorlunk. Ott van akkor is, amikor Ő szól és Ő adja a szavakat, amikor tanúságot teszek Róla.
Imádkozzunk egymásért, önmagunkért, szeretteinkért és mindazokért, akiket ránk bíztak – annak a hitnek a bizonyosságában, hogy a legnagyobb kincs, amellyel a Jóisten megajándékoz bennünket, az a Vele való bensőséges kapcsolat, amely szabaddá tesz és növekedésre hív.
***
Ferences Média 2025
