Semmi se szakítson el Teremtőnktől!

Barsi Balázs OFM pappá szentelésének 50. évfordulójára

2021.08.07 Címkék:

Barsi Balázs atyát 1971. augusztus 8-án szentelték pappá Sióagárdon. Rendtársai a Mária Rádióban rövid beszédekkel köszöntötték az aranymisés szerzetest.

Balázs atya aranymiséjét szeptember 18-án, 10 órától mutatja be
a Sümegi Sarlós Boldogasszony ferences kegytemplomban.


Lukovits Milán atya köszöntése

50 évvel ezelőtt, 1971. augusztus 8-án szentelték pappá Barsi Balázs, Hegedűs Kolos és Halmai Vilmos ferences atyákat. Nagy örömömre szolgál, hogy mindhármójuk megérte ezt a szép évfordulót, és ezúton is szeretettel köszöntöm őket. Legismertebb közülük talán Barsi Balázs atya, bár Vilmos atya és Kolos atya is nagyon jelentős személyiség. Vilmos atya esztergomi kollégiumi nevelőként és tanárként, Kolos atya pedig a Szentendrei Ferences Gimnázium építőjeként, igazgatójaként, majd később tartományfőnökként végzett elévülhetetlen szolgálatot.
1971-ben, a kommunizmus idején a magyar egyház élén többnyire ideiglenes vezetők álltak, több egyházmegyének nem volt püspöke, és így az esztergomi főegyházmegyét is Szabó Imre segédpüspök vezette apostoli kormányzói minőségben, aki eközben a krisztinavárosi templom plébánosa volt. Szerette volna, ha a templomában van egyszer papszentelés, ezért Kolos atyát és Vilmos atyát ebben a templomban szentelte fel, Balázs atyát pedig a szülőfalujában, a Tolna megyei Sióagárdon szentelték pappá. Ennek a kis falunak szinte katedrális méretű plébániatemploma van.

Amikor valaki belép a ferences rendbe, az első évet, az újoncévet, a noviciátusban tölti. Balázs atya 22 éven át volt a rendi növendékek nevelője, a novíciusok vezetője. Mai magyar rendtartományunk közel fele az ő novíciusa volt, többek között én is. 

Nem voltam egy mintanövendék, talán sokszor volt velem elégedetlen, de az azóta eltelt évtizedekben igyekeztem felzárkózni. Mindig figyelemmel hallgattam Balázs atyát, és ő ezt értékelte. Beszédei, tanításai sok esetben nagyon lelkesítőek voltak: mindig valamiféle belső örömből, derűből fakadtak, illetve a fölkészültségből – tehát a lelkesültsége és a lelkesítő jellege sosem volt üres vagy felületes.

Balázs atya emellett nagyon sokoldalú ember: színészi képességekkel is megáldott, mindig jó érzékkel tudott utánozni másokat. Ezek nagyon mulatságosak is voltak, sokat nevettünk, de az előadásai mindig szeretetteljesek voltak, tehát sohasem az illető kárára mulattunk. Az utánzások ugyan megragadták valakinek a jellemző vonásait, de azokra mégis mindig szeretettel és derűvel irányították rá a figyelmet. Ugyanígy Balázs atya is jó szívvel viselte, ha valaki őt utánozta, mert neki is megvan a maga stílusa, amit lehetett imitálni.

Nagyon sokat jelentettek nekem a Szentírás-magyarázatai, valamint különös ragaszkodása Szent Ferenchez. 1988 őszén nagy szó volt, hogy egy magiszteri konferenciára kimehetett Assisibe – akkoriban ez még nem volt olyan magától értetődő. Rengeteg poszterrel megrakodva tért haza, amiket szétosztogatott közöttünk, ugyanis szerette volna Szent Ferenc szülővárosának a lelkületét ezekkel a művészi fotókkal valahogy közel hozni hozzánk. Persze nem ezek a képek hozzák igazán közel Szent Ferencet az emberhez, hanem az élő személy, aki számomra többek között a Balázs atya volt.
Nagyon jó érzékkel ismerte föl azt, hogy a rendszerváltozás előtti években, illetve az akkori időkben mennyire ráirányul az emberek figyelme a közösségre, amelyet ugye a kommunizmus tűzzel-vassal irtott, korlátozott, illetve a Szentírásra, az egyéni mély lelkiségre. Beszédeiben ezekre nagyon sok ember figyelmét felhívta, illetve rengeteg embert segített ebben, éppen ezért méltán mondhatjuk, hogy ő országos ismertségre tett szert. Segítette a Ferences Világi Rend újjászerveződését is a rendszerváltozás éveiben. Lelkigyakorlatai, beszédei azóta is nagy népszerűségnek örvendenek, úgyhogy mindhármójukat, Balázs atyát, Kolos atyát és, Vilmos atyát a Jóisten éltesse sokáig, és adjon nekik továbbra is gyümölcsöző szolgálatot. 

Mi pedig köszönjük az ő helytállásukat, az elmúlt ötven évet, és hálásak vagyunk értük a Jóistennek.


Zatykó László OFM emlékezése

Áldást, békességet!

Balázs atya egy szép ünnepet fog megülni a napokban, ugyanis ötven éve, augusztus 8-án szentelték pappá, mégpedig a szülőfalujában, Sióagárdon. Nem ő volt az egyetlen ferences, akit ezen a napon szenteltek pappá, mert még két testvérünk Halmai Vilmos és Hegedűs Kolos testvér is ekkor részesült a szentségben, Pasaréten.

Balázs testvér – és a másik két testvér – számomra azért is fontos, mert ötvenöt éve ismerem őket. Előttem léptek be a ferences rendbe, úgyhogy a belépésemkor ők fogadtak engem különös és nagy szeretettel. Az első, ami szembetűnő volt számomra, hogy ez a három nagyszerű testvér, Kolos, Balázs és Vilmos annyira különbözőek, mint a tűz és a víz. S hogyan lehetséges, hogy ők mégis egy testvéri közösségben harmonikusan és békésen élnek? Ez valahogyan a szerzetesség és a ferencesség nagy titka: megtörténik az, ami a nagyvilágban talán kevésbé. Ők ugyanis nem egymást választották a közösségük megalakulásakor, hanem – ahogyan a nagycsütörtöki lábmosás szertartása közben énekeljük azt a gyönyörű antifónát – „Minket Krisztus szerelme gyűjtött egybe…”. Ez az ő titkuk.

Balázs nagy segítségemre volt, merthogy szintén magyar és- orosz szakra járt, egy évvel előttem az egyetemen. Nagyon szorgalmas egyetemista volt, aki – velem ellentétben – rendszeresen eljárt az előadásokra, és gyönyörűen jegyzetelt. Azért is lettem én olyan rest egyetemista, mert a Balázs jegyzeteiből éltem, amelyek legtöbbször sokkal értelmesebbek voltak, mint az előadások. És Balázs, ahogyan az egyetemet végezte: csupa lelkesedés volt, minthogy az egész egyéniségében ott van ez. A rendházban még az étkezések között is lángoló lelkesedéssel beszélt a legszárazabb nyelvészeti kérdésekről, repesvekedve fejtegette a bilabiális zöngés spiráns viselkedésének a titkát.

Ami számomra nagyon nagy példa a Balázsban – amiről egyébként írt is – hogy ő mindent, amit meg kell tenni, azt gyorsan és azon nyomban megtesz. „Az ott és majd kísértése” – írja – „Pedig csak itt és most lehet szolgálni az Urat.” Ha én kérdezek tőle valamit levélben, azonnal nyomban válaszol. És nem is akárhogy, hanem hosszú és olyan igényes levélben, hogy azt azon nyomban meg is lehetne jelentetni. Nem is tudom, hogy hogyan tudja a levelet olyan gyorsan eljuttatni azt a postára már el is juttatni.
Számomra nagyon vonzó a Balázsban, hogy minden szava mögött ott van ő maga. A hitelessége. Ez nem valami megjátszott szentség vagy életszentség, hanem tényleg az, aki ő maga. És hiteles. Erről is írt ő, amikor úgy fogalmazott – emlékezetből mondom –, hogy a hitelességhez már az is elég, ha valaki bűnbánatban nagyon szeretné azt tenni, amit prédikál. Na ez: ez a Balázs. Ezt tökéletesen így éli, és teljesen eszerint tesz.

Példa volt számomra Balázs, hiszen vele együtt voltunk magiszterek, ő novícius magiszter volt évtizedeken át, én pedig a novíciátbólból érkező testvéreknek voltam a nevelője, a magisztere. Az ő nevelésére jellemző volt az, hogy teljesen beleadta magát, teljesen odaadta magát, de nagy bölcsességgel. Ezt meg is fogalmazta: „Mindenütt megyek, de nem szabad, hogy nekem a növendékem a mindenem legyen”. Nem foglalta le, nem kötötte le őket magának, így én nagyon sokat köszönhetek neki. Ezért én innen is, a Mária Rádió hullámhosszán keresztül is mondom neki, hogy Isten éltessen sokáig!


Ocsovai Grácián OFM emlékezése

Ocsovai Grácián testvér vagyok a zalaegerszegi a Jézus Szíve ferences plébánia plébánosa. Nagy szeretettel és hálával gondolok Barsi Balázs atyára, aki – esztergomi ferences diák koromban – hittan és orosz tanárom volt. Az oroszoktatást nagyon komolyan vette, és mivel ezt a nyelvet nehezen tudtuk elsajátítani, Balázs atyának volt egy mentőöve: aki megtanulta a Miatyánkot oroszul, az ötöst kapott. Így lett meg az első ötösöm. Nyitottsága és figyelmessége – amellyel mindig számba vette a képességeinket, de mindig megadta a lehetőséget is a tanulásra – hagyta bennem az első szép élményeket.

Hittanóráin igaz ferences lelkiséggel fordult a Jóisten és a Szűzanya felé, ott alapozódott meg bennem annak gondolata, hogy talán egyszer majd én is ferences leszek.

Később Esztergomban Balázs atya volt a novíciusmesterem. Amikor idekerültem, én már pap voltam, és nagyon figyelmes gesztus volt részéről, hogy elmondta: tudja, hogy én pap vagyok, de nem kivételezhet velem, és megkért, hogy tegyek úgy mindent, mint a fiatalok, hogy legyen ez jó példa is számukra. Meg is tettem egy éven keresztül, és jóleső érzés volt az is, hogy az egy év végén megköszönte, hogy ezt ilyen jól sikerült megvalósítani. Csodálatos volt, ahogyan vezette ott is a lelkiséget.

Lelkiségére, egyenességére, a hagyományosságára nagy szeretettel és hálával gondolok. Balázs atya mindig nagyon keményen megmutatta, és megmutatja most is, hogy mi az egyenes út. Ez szerintem nagyon sokaknak nagyon sokat számít: mert hiteles ember.

A Jó Isten áldja meg Őt, és – mivel aranymiséje lesz – aranyozza be Őt, hogy még sokáig, sokunk örömére legyen. Istennek legyen hála, és köszönjük, hogy Ő van.

 

Forrás: Mária Rádió

 

 

Hozzászólások lezárva.