Boldog a szolga, aki nem a jutalom reményében beszél, nem tárja fel minden gondolatát és késedelmes a szólásra, és bölcsen megfontolja, mit kell mondania és felelnie.

„Most a lélegzetvételedet én beteszem Jézus lélegzetvételébe” – Barsi Balázs OFM gondolatai

2020.12.10 Címkék:

Tizenhét napos kórházi kezelés után Barsi Balázs OFM most újra otthonában, a sümegi ferences rendházban van. Balázs atya a Mária Rádiónak adott interjút, amelynek írott változatát osztjuk meg.

Vissza a nyitó oldalra

Először is szeretném megköszönni az imádságot, amely számomra ezekben a napokban óriási tény lett. Az imádság sokkal nagyobb erő, mint a fizikai erő. Nem a fizika tartja össze a világmindenséget, hanem a teremtő szeretet. Köszönöm az imádságot! Éjjel-nappal viszonoztam: azokért, akik értem imádkoznak, a betegekért, orvosokért.
Érdekes, hogy ahogyan az ember lassan tanítvánnyá lesz, vagy ahogyan azzá kezdek lenni, az imádságom nem tud megállni egyes embereknél. Arcok vannak, egyre bővülő körök vannak, aztán minden ember: aki valaha élt a földön, és aki most születik, és a világ végéig az összes. Ekkor az ember rádöbben, hogy ez nem az én méretem, hanem Jézus szívének a mérete. A mi imádságunk, így az egész életünk az Ő életébe van beletervezve.

Ez egy csodálatos lelkigyakorlat volt.
Először is olyan orvosom volt – egy fiatalember, dr. Lőrinczi Csaba! Az a törődés, az a szakmaiság, az a pontosság: volt mit tanulnom. Ez egy olyan lehetőség, amelyre azt mondom, hogy ha én választottam volna, akkor nem választom, de óriási kegyelem volt, és nem is lehet másképp megélni, mint teljesen belemenekülni az imádságba: amikor az imádság már lélegzetvétellé lesz. Kitalált rózsafüzéreim lettek. Az egyik a szeplőtelen fogantatáshoz kapcsolódik, a másik az angyalos, egyik a másikat érte. Megdöbbentő, hogy éjfél felé elfogytak az imádság szavai. „Mi történt? Nem tudok többet mondani Uram, Istenem.” És akkor a Szentlélek Isten – mert Ő mindenütt ott van – azt sugallta nekem, hogy: „Most a lélegzetvételedet én beteszem Jézus lélegzetvételébe, a szíved dobogását pedig Jézus szívének dobogásába, hiszen benne vagy teremtve. És akkor nem kell semmit se mondanod.”
Ettől azért úgy megdöbbentem: nem imamalom ez? Nem, mert a pogány imamalom az egy szerkezet. Az én szívem és lélegzetvételem pedig nem szerkezet, mert az én szívem és az én lélegzetvételem, és az Úr Jézusnak, a föltámadt Jézusnak teste van: dicsőséges teste. És a mi romlásnak induló testünk is föltámad. Valahogy ez a kettő már együtt van.

Ez azt tanítja, hogy a szóbeli imádság tulajdonképpen nem helyettesíthető akkor, amikor vannak szavaink, de ez az egzisztenciális kapcsolat az Úr Jézussal: ez az imádság lényege. A szavak pedig majd aztán visszajönnek. Másnap – mivel nem hittem volna, hogy ennyit a kórházban leszek (17 napot), és nem hoztam el a breviárium adventi kötetét– megtanultam, hogy officium pro officio: tehát, az egyik zsolozsmát helyettesíti a másik. Így elkezdtem az első évközi hétfőnél, és kinyitottam éppen Keresztes Szent Jánosnál. Ő ugyan ezt mondja: ezek olyan események, amelyből nem szabad úgy visszajönni a tevékenység mezejére, hogy az megszakadna. Hanem az élet felülete mögött ez van, és az élet felülete is gyönyörű, de csak akkor ha ezzel a mélységgel kapcsolatban van.

Ne féljetek testvérek!
Arra is rájöttem, hogy az igazi reménység az advent: a várakozás és a reménykedésnek az ideje – mint ahogyan az egész földi életünk. De mi a reménykedésem? Természetesen gyógyulást kértem a betegeknek… Egy emelettel lejjebb ott feküdt Böjte Csaba testvér is. Üzent föl nekem, meg én is le gyógyulást kérek. Ezt kértem, azt kértem. Testvérek: egyszer ez is abbamarad, és olyan tartalmatlan ima lesz.

Semmit se kérek, hanem Téged akarlak. Ez lesz majd a haldoklásunk gyönyörűsége. Ott tényleg belevethetjük magunkat abba az ingyenes térbe, ahol a Szentháromság van: most se meggyógyulni nem akarok, se meghalni nem akarok, hanem Téged akarlak. És akkor eszembe jutott Konnersreuthi Neumann Teréz, akivel ugyanez történt.
Testvérek! Minden nagyképűséget levetve – mert hát a betegség leveti rólunk – fölfedezzük ám, hogy mi rokonai vagyunk a legnagyobb szenteknek is, mert ők is Isten gyermekei. Konnersreuthi Neumann Teréz, ez az erős parasztleány, éppen amikor Lisieux-i Kis Szent Terézt boldoggá avatták, kegyetlen betegséget kapott. Egyszerűen álltak fölötte, kérdezve, hogy mi lehet ez. Szinte megbénult stb. Megjelent neki – álmában vagy igazi jelenésben – Lisieux-i Kis Szent Teréz, és azt mondta: „Mit kérsz? Mit adjak neked? Meg akarsz gyógyulni?”. „Nem” – mondta. „Hát akkor meg akarsz halni?” „Nem.” „Akkor mit akarsz?” „Amit Isten akar.”

Persze a földi gyógyulás annak az örök gyógyításnak a képe, amely az utolsó napon lesz. Amikor Jézus Krisztus dicsőséges testének mintájára fölkelünk a porból. De nagyon kell örülni a gyógyulásnak – mint ahogy én is örülök.

Most a szobámban misézek naponta. Lemenni a zsolozsmákra nem tudok. A testvérek azt sem tudják, hogy mit tegyenek az érdekemben. Nagyon jól érzem magam. Gyógyulok, de nem félek egy szegény karácsonytól. Nem. Amikor Szent Erzsébetet – Szent Ferenc atyánk kiváló követőjét – kiebrudalták a kastélyából, s éjszaka menekült, becsöngetett a kisebb testvérekhez, ferencesekhez. És ebben a számkivetésben a gyermekeivel azt mondta, hogy „most van igazi karácsonyom”.

Mert mi az igazi karácsony?
Amikor semmi se marad a karácsonyból, csak Jézus. És semmi se marad az ajándékokból sem, csak a szeretet. Természetesen: legyen ajándék, legyen egészség, legyen földíszített kis karácsonyfa, betlehem, az énekek, és mindenek fölött a szentséges misztérium ünneplése, a szentmise. De Szent Ferenc atyánk azt mondta, hogy ha egy közösségben több pap lenne, akkor csak az egyik misézzen. Az Úr megszenteli mind a jelenlévőket, mind a távollévőket. Vágyakat kelt bennünk.
Szent böjtölés. Egy olyan pusztaságba érkeztünk, ahol most Keresztelő Szent János hív bennünket újra. Valljátok meg bűneiteket, mert itt van az, aki nagyobb nálam. Saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő a Bárány, aki elveszi – de most már mondhatjuk, hogy elvette – a világ bűneit. Vagyis: mindenkinek minden bűne meg van bocsátva. Csak ez akkor ér el hozzá, ha megvallja bűneit Krisztusnak, Isten fiának, és bocsánatot kér.
Ezekkel a gondolatokkal készülök én is – és készülnek bennem a későbbi beszédek. Nem úgy, hogy valamit szeretnék mondani, hanem azt hallgatom, hogy mit mond nekem az Úr.
Éjszaka is tanít a bensőm – mondja a zsoltáros. Nem a bensőm, hanem a bensőmben lévő Lélek. És azt kell meghallani, azt kell továbbadni, amikor majd a Jóisten megadja.

Még egyszer nagyon szeretném megköszönni Istennek azokat az orvosokat, ápolónőket, takarítókat, akiket láttam. De jó lenne, ha így lehetnék pap: ahogyan ők orvosok. Mennyit lehetett tanulni! Krisztus-hordozóvá kell lennünk.

És hát… most szemléljük azért sokat a Szűzanyát…
Kilenc hónapon keresztül Isten – a teremtő Isten – egy édesanya méhében van. Fölfogod ezt, keresztény ember?! Az van a Szűzanya méhében, akiben az Atyaisten teremtett mindent. Mert úgy gondolta el a mennyei Atya, hogy ha Ádám bűnt nem követett volna el, akkor is eljött volna az Isten Fia, mert Benne teremtett mindent. Az embert a názáreti Jézus képére gondolta el, fölvéve az istenfiúságába, hogy szerethesse, mint az örök Fiút. Jézusban tud minket szeretni. Isten nem tud mást szeretni, csak Istent: az Atya csak a Fiút tudja szeretni. Végtelen találékonysággal, bölcsességével, teremtő szeretetével Őbenne alkotta meg a személyünket, hogy szerethessen minket, és szerethessük Őt, és isteni szeretettel szerethessük egymást. A Szűzanya, aki a megtestesült örök Igét, a názáreti Jézust, a második Isteni személyt hordozza, nemcsak az Egyház anyja, hanem a világmindenség, az univerzum, a csillagvilág királynője.

Legyen meg a Jóisten akarata, áldott szent karácsonyt!

 

Fényképek: Mudrák Attila
Forrás: Mária Rádió

Ferences Média, 2020

Hozzászólások lezárva.