Január 5-én ünnepli rendtársunk, testvérünk, Barsi Balázs atya 80. születésnapját. Ebből az alkalomból megkértünk néhány ferences testvért, hogy osszanak meg velünk néhány emléket, gondolatot, történetet Balázs atyával kapcsolatban, akit ezzel az összeállítással köszöntünk most születésnapján!
Mindnyájan az ő köpönyegéből bújtunk elő!
A szerzetesség világára ablakot táró egyik első olvasmányélményem a Krisztus békéje volt. Megélt hitre törekvő, hivatását kereső fiatalként a legjobbkor került a kezembe a lelki naplód bő két évtizede. Sokat vonatoztam akkortájt, és máig eleven az emlék, amint a könyvet olvasva a zajongva zötykölődő, áporodott levegőjű vonatkupé tere kitágul, gondolatban már a szécsényi noviciátus tagja vagyok, és élem azt az egyszerű és mégis ragyogó életet, amely a lapokról megelevenedett. Nem ideális életet rajzoltál, hanem reálisat. Az őszinteséggel, kendőzetlen érzelmekkel, de mindig Krisztusra szegezett tekintettel megfogalmazott soraid találkoztak azzal a vággyal, amelyet én is a szívemben érleltem: Krisztusnak adni az életemet Szent Ferenc útján. Hogy ezt az emberi nagylelkűséget a Szegény Krisztus milyen belső gazdagsággal viszonozza, azt nálad láthattam először. Hála érte.
Nem felejtem el, amikor a nyári hónapokban húgoddal és bátyáddal Sümegre látogatott szeretett Édesanyád, Bözsi néni. Kezdettől fogva szinte nagyszülői szeretettel fordult hozzám. Megismerve őt megelevenedett a sióagárdi családi miliő, és több gesztusod előképére is ráismertem. Nagy tanulság volt: a szerzetes, mivel családban nő fel, személyiségével valamiképpen magával viszi rokonait a rendi családba. Milyen tiszta szeretet formált gyerekként a sióagárdi házban! Egy másik mély benyomás ugyancsak Édesanyádhoz kötődik. Már novícius voltam, amikor elérkezett az idő, hogy búcsút vegyünk tőle; temetésén ott lehettem, Kapisztrán atyával voltunk a kántorok. Családoddal együtt sokat imádkoztunk korábban Bözsi néni felgyógyulásáért, ami szóba is került a temetés után. Rövid találkozásunkkor a gyásztól meggyötörten is a hitre tanítottál, amikor erre utalva kevés szóval azt mondtad: „Így hallgatott meg minket a Jóisten.” Lám, jobbat adott neki, mint amit mi kértünk tőle. Hála érte.
Többször hallottam tőled a pogányokat megkeresztelő Szent Pál szavait idézni: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban.” (1Kor 4,15) Ha magunkra tekintek, tényleg azt kell megállapítanom, hogy nincs sok atyánk, de ez nem jelenti, hogy egyáltalán nincs. Van, aki elénk éli a Krisztussal való egységet, annak szabadságát és örömét; aki megtanít az Evangélium értő olvasására és megtartására; aki magyarázza a „kemény beszédet”, de nem veszi el annak élét, hogy valóban élet fakadhasson belőle. Van, aki megmutatja, hogy a mindennapi valóságunkat sokkal inkább áthatja az Isten, mint azt valaha gondoltuk volna. Cor ad cor loquitur. Kanyargós életutamon ilyen atyaként kaptalak ajándékba. Hála legyen a mindenható Istennek ezért, és mindazért, amit köztünk és értünk cselekszik általad. Ő éltessen soká, utána pedig örökre!
A kilencvenes évek derekán voltam novícius. Nagy izgalommal vártam ezt az időszakot. Az év elején átvettük az előző kurzustól a feladatokat, majd mi magunk is megkaptuk a saját megbízatásainkat. Én könyvtárosi beosztást kaptam, aminek nagyon örültem.
Nem tudom, volt-e tudomása arról magiszterünknek, Balázs atyának, hogy már a korábbi években is könyvtárosként szolgáltam a Klapka György Szakmunkásképzőben, és mindig is közel álltak hozzám a könyvek. Mindenesetre nagy örömmel töltött el, hogy magiszterként erre a feladatra jelölt ki. A későbbiekben természetesen mindig elláttam ezt a feladatkört.
Azóta is fontosnak tartom, hogy ne halmozzak fel négy-öt könyvnél többet, hanem amit szükségesnek tartok egyszer elolvasni, azt inkább kölcsönözzem.
párhuzamok
a járt út célba visz,
a nem-járt nem-út a szabadságra szoktat
az igazságban élés biztonságot ad,
a még nem-igazság keresésre vagy feladásra késztet,
a szenvedéstől-szenvedés nyomorúság
a szenvedésben-tanulás vigasztalás
ha a magányban egyedül maradtál,
elvesztél…
ha a magányban egyek vagyunk,
nem vagy egyedül
az öröm – tekinteted tündöklő ereje
a derű – a nyugodt nap hosszúra nyúlt sugara
a boldogság mez-telenül mutatja meg tárházát
a bölcsesség – messzire veti hálóját.
Balázs atyáról rögtön gimnazista élmények jutnak eszembe.
1982-ben, amikor hazajött Franciaországból, nagy lendülettel és lelkesedéssel tartotta nekünk, kis elsősöknek a hittan órákat Esztergomban. Mindegyik külön élmény volt.
Az egyik, mikor szeptemberben, ismerkedés gyanánt felmérést íratott és a rózsafüzér titkait kellett leírni. (Akkor még a Világosság titkai nem voltak.) Hát nem sikerült maradéktalanul megoldani, de nekem személy szerint ez biztosan hozzájárult, hogy újra felfedezzem és megszeressem a rózsafüzér imádságot.
A másik élmény, hogy a húsvéti szünet előtti utolsó hittanórán a Nagyheti szertartásokról beszélt, de olyan hévvel és lendülettel, hogy senki nem „mert” neki szólni, hogy már lassan nem csak az órának, hanem már az ebédnek is vége lesz… A hittanórának Pál atya és Vilmos atya vetett véget, mert már kerestek bennünket, hol vagyunk…
Felejthetetlenek a szombat esti elmélkedései, osztálytalálkozóinkon kiderült, hogy majdnem mindenki gyűjtögette és nagyjából meg is őrizte a megsárgult stencil lapokat; a nagy beszélgetések, a ránk, lakli kamaszokra szánt minőségi idő, a nagy bizalom felénk, amivel de sokszor nem éltünk!
A noviciátus és a növendék évek idejéről nekem biztos több könyvnyi emlék is összejönne!
Első szentmisémet Bélapátfalván, az Apátsági templomban mutathattam be, Ő volt a szónok. Gyönyörű tavaszi idő volt, egy fél órával hamarabb indultam el Vele, mert biztos voltam benne, hogy nem tud betelni a környezet és a templom szépségével – tényleg lélegzet elállító élmény volt számára, akkor járt ott először.
Az emberélet útjának felén, 50. születésnapom környékén az akkori növendékeinknek Ő tartotta az éves lelkigyakorlatot Szécsényben, én is részt vettem rajta. Valami hihetetlen lelki élmény volt akkor a Vele való beszélgetések sorozata, érdeklődéssel hallgatta hivatásom alakulását. hallgatta hálaadásomat.
Csendesen, a háttérből ma is figyeli életemet, imádsága tudom, hogy kísér engem.
Balázs atya, Isten éltessen még nagyon sokáig közöttünk!
Aznap, amikor megérkeztünk a szécsényi noviciátba, rögtön ebéd után Balázs atya megtartotta első elmélkedésünk bevezetőjét, amelyben a szerzetesi élet legalapvetőbb kérdéseiről volt szó dióhéjban. Utána ki-ki elvonult átgondolni a hallottakat, majd egy órával később ismét összejöttünk a stúdiumteremben. Egyik jelölttársunk eközben ugyanazzal a lendülettel összepakolt, és hazament…
Emlékszem, ahogy Balázs atya belépett a terembe, és csak ennyit mondott: „Közületek egyedül ő elmélkedett jól!” Azóta sokszor idéztük ezt a szállóigévé vált mondatát, amin akkor egyszerre nevettünk és zavartan csodálkoztunk, nem is teljesen felfogva, de mégis érzékelve a helyzet meglehetősen groteszk voltát. Furcsa volt hallani, hogy valaki egy Istennek szánt elmélkedés végén épp az ellenkezőjét cselekszi annak, mint amiért elvileg itt vagyunk.
Mindenesetre ez a mondat rögtön megtanított bennünket, hogy merjünk a dolgok mögé nézni, magunkban is; merjünk őszinték lenni magunkhoz és Istenhez; vegyük mélységesen komolyan a hivatásunkat, mint ami saját üdvösségünk útja, és ezen az úton merjük megkérdőjelezni önmagunkat, ha erre van szükség.
Ma már tudom, hogy az igazi elmélkedés, az igazi, hiteles istenkapcsolat azt az utat mutatja meg, amin járnom kell, ami éltet. Nem az a cél, hogy mindenki szerzetes legyen, mint ahogyan az sem, hogy összepakoljunk, és elmenjünk, hanem hogy hitelesek legyünk rátalálva erre az útra, és ha már rátaláltunk, hűségesen kitartsunk rajta.
A tökéletes elmélkedés ma sem megy, talán egyikünknek sem. De hogy mégis meg tudtuk tenni ebben az első lépéseket, és van muníciónk kitartani és megújulni ma is, azt nagyrészt neked köszönjük, Balázs atya!
Isten éltessen sokáig!
***
Fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír
Ferences Média 2026
