Pilinszky Jánostól, a 20. századi magyar líra – mi több: az egész magyar líra – kiemelkedő alkotójától egy interjú alkalmával megkérdezték, hogy katolikus költőnek tartja-e magát. Az interjú készítésének éve 1979. Gondolom, a költőt megóvta egy esetleg elhamarkodott választól, hogy volt már addig az életében öt hosszú év, amikor egyáltalán nem engedték publikálni, mert Pilinszky katolikus költő, és az akkori kultúrpolitika szerint katolikus költőkre nincs szükség. Mindenesetre Pilinszky 1979-ben erre a kérdésre adta azt a szállóigévé lett, zseniális válaszát, hogy „költő vagyok és katolikus”. (Ha ezt végiggondoljuk, kiderül, hogy nem megalkuvás, hanem hitvallás.) A riporter azonban tovább kérdezte: létezik-e katolikus költészet, van-e olyan, hogy katolikus költő? – Mire Pilinszky azt felelte: „Úgy gondolom, hogy az utolsó katolikus költő Assisi Szent Ferenc”.

A Naphimnusz 800. évfordulójának alkalmából most azt javaslom, hogy a következő tíz percben tegyük próbára ezt a kifejezést, amelyet Pilinszkynek ez a főhajtása üzen. Katolikus költő-e – egyáltalán költő-e Szent Ferenc?

Mi minden volt Szent Ferenc? Ha megpróbáljuk kategóriákban elhelyezni az ő gazdag személyiségét, ilyeneket mondhatunk róla, hogy: szerzetes, rendalapító, teológus, költő. De máris hozzá kell tennünk, hogy egyik se úgy lett, hogy az akart volna lenni. Ő igazából egyvalamit akart szíve-lelke mélyéből: az evangélium szerint élni. Krisztust követni egészen közelről. – És minden, amit tényszerűen elmondhatunk az életéről: hogy szerzetes, rendalapító, teológus, költő – ennek a Krisztus-követő életnek a gyümölcse. Ezek között tartjuk számon nagy örömmel a Naphimnuszt, ezt a csodálatos verset:

Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
És minden áldás.
Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
A Te képed, Fölséges.

Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
És minden csillagaiért az égnek.
Őket az égen alkotta kezed
Fényesnek, drága szépnek.

Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért.
Kik által élteted minden Te alkotásod.

Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennémű gyümölcsöt terem,
Füveket és színes virágokat.

Áldott légy, Uram, minden emberért,
Ki szerelmedért másnak megbocsát,
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, kik magukat megadták
Te szent akaratodnak.
A másik halál nem fog fájni azoknak.

Dicsérjétek az Urat és áldjátok
És mondjatok hálát neki.
És nagy alázatosan szolgáljátok!

Így hangzik Sík Sándor fordításában a Naphimnusz – másik címén: a Naptestvér éneke amelynek eredetijét éppen nyolcszáz évvel ezelőtt írta Szent Ferenc. Nem vállalkozhatunk most részletes elemzésre, de azt mindenképpen érdemes tudnunk az eredeti szövegről, hogy ez az első olasz nyelven írt vers, amely fennmaradt. Ezt minden olasz iskolás gyerek megtanulja. Tehát az az irodalomtörténeti pont, amelyet nálunk az Ómagyar Mária siralom jelöl ki, az az olasz irodalomban a Naphimnusz. És ahogyan az Ómagyar Mária siralom nyelve természetesen nem a ma beszélt magyar nyelv, ugyanígy a Naphimnusz szövegén is a születőben lévő olasz nyelv sajátosságai figyelhetők meg. Félúton járunk itt a latin és az olasz között. Például a latin nyelvben nincsen névelő. A, az – ilyen szó latinul nincsen. De a 13. századi beszélők már célszerűnek találták, hogy legyen névelő és ezért kialakult Az olaszban már van. Erről a változásról is hírt ad a Naphimnusz Pillanatfelvétel, időben egy nyelvi változás folyamatáról, térben pedig az umbriai dialektusról. Tehát nyelvészeti szempontból is roppant érdekes.

De most tekintsünk végig a költemény gondolati ívén! Szent Ferenc dicsőíti Istent a teremtményekért – és viszont: arra buzdítja a teremtett dolgokat, hogy Istent dicsérjék. Milyen teremtményeket szólít meg? A Napot, a Holdat, a csillagokat, aztán jön a szél, a víz, a tűz, a föld, végül az ember és a testi halál. Ez a sorrend a bibliai teremtéstörténet sorrendjét követi. Az is nyelvi sajátosság, hogy a legtöbb nyelvben a főneveknek van nyelvtani nemük. A magyarban nincsenek hímnemű és nőnemű főnevek, de az olaszban igen. Innen érthető, hogy amikor Szent Ferenc családtagokként szólítja meg a teremtményeket, akkor melyik miért éppen az lesz például a Nap – bátyánk, a Hold – a nővérünk, a Szél – öcsénk, és így tovább. Aki ilyeneket ír, az családias viszonyt ápol a teremtményekkel. Szeretettel néz körül a világban. Tetszik neki, amit lát. Örömét leli benne. Teli van ez a költemény pozitív jelzőkkel, élettel, világossággal.

Költő-e Szent Ferenc? Egyáltalán: ki tekinthető költőnek? Aki verset ír, az költő? Ez így valószínűleg még nem igaz. De egy biztos: jó költő az, aki jó verset ír. És mi a vers? 

Egy kortárs művész találó meghatározása szerint a vers: lényeglátás és a szavak ünnepe.

Lényeglátás, mert valami olyasmit vesz észre egy költő, ami lényegi. Eszerint költőnek lenni elsősorban: látásmód. Az, ahogyan valaki szétnéz a világban – nemcsak kívül, hanem a maga belső világában is, és ott észrevesz lényeges dolgokat. A vers lényeglátás és a szavak ünnepe. Merthogy a költő nemcsak észrevesz valamit, hanem szóvá is teszi. A szavak ott ünnepelnek, ott érzik jól magukat, ott virulnak ki, ahol azt jelenthetik, amit tényleg jelentenek. Ahol a helyükön vannak. Ahol igazak, ott lehetnek szépek is. A megtalált szó ünnepe a vers. – Szép gondolataink és érzéseink mindnyájunknak vannak. A vers azonban nem szép gondolatokból és érzésekből épül, hanem szavakból. A költő attól költő, hogy ezekre keresi a megfelelő szót. Jó költő akkor, ha nemcsak keresi, de meg is találja.

A vers lényeglátás és a szavak ünnepe. Költőnek lenni: látásmód, világlátás. Mi jellemző mindebből a Naphimnuszt komponáló Szent Ferencre?

Annyi mindenképpen, hogy a Naphimnuszban szóra bírt teremtményeket a vers keletkezésekor, 1225-ben, a San Damiano-i kolostor egy kicsiny zugában Szent Ferenc már nem láthatta a saját szemével. A szembetegsége folytán, amelyet az eléggé kezdetleges kezelések inkább csak súlyosbítottak, mintsem enyhítettek volna, gyakorlatilag megvakult. Nem látta többé a Napot, a Holdat, a csillagokat, a tűz vidám lobogását, az alázatosan csörgedező patakokat. S nem láthatta többé a testvérei arcát sem. De mégis, előtte, véget nem érő gyalogútjai során mindezeket egy örökkévalóságra megnézte magának. Belül látta őket.  „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – írja Exupéry. S most, súlyos betegség kínjai közepette micsoda derű árad az énekéből! Honnét ez a kínokon átragyogó fény? Honnét ez a kiapadhatatlan életigenlés? Hogyan lehetséges, hogy itt egy vak ember látja a lényeget?

Milyen különös, hogy nagyon nehéz életkörülmények és megpróbáltatások közepette egyesek gonosztevőkké aljasodnak, mások pedig szentté válnak. Úgy látszik, nem a körülmények számítanak önmagukban, hanem az, hogy miként viszonyulunk hozzájuk. Szent Ferenc azért tudott örülni a teremtett világ szépségének és rendezettségének, mert a Teremtő kezenyomát látta rajta. Ahogyan egy életrajzírója, Szent Bonaventura fogalmaz: „mindenben az Úr kezének művein ujjongott, és a kellemes látványokon át elindult az azokat létrehívó értelem és ok felé –  mindenből lépcsőt formált magának, hogy azon keresztül elérie azt, Aki egészen kívánatos”. Szent Ferenc tehát nemcsak túlélni igyekezett ezt az evilági életet, hanem felismerte, hogy ami itt szép, az mind Istenről beszél. Éppen ezért nem birtokba venni akarta a teremtményeket, hanem hálával megcsodálni és a Teremtőhöz fordulni, aki a világot ilyen szépen elrendezte, a legapróbb részletektől az univerzum tágasságáig.

Térjünk vissza kiinduló kérdésfelvetésünkhöz! Katolikus költő-e Szent Ferenc? Katolikus annyit jelent: egyetemes. A Naphimnusz kozmikus istendicséretében az egész világegyetem megszólal – az ember szava által. Lényeglátás és a szavak ünnepe ez a vers. S ha a szöveggel találkozva ebben egyetértünk, akkor megállapíthatjuk, hogy Szent Ferencben valóban katolikus költőt köszönthetünk – a szó legigazabb legnemesebb értelmében.

Balázs Jeromos OFM