Boldog a szolga, aki a rendreutasítást, vádaskodást és dorgálást éppen olyan béketűréssel fogadja mástól, mint fogadná tulajdon magától.

Az Utas – Szerb Antal – útitársai

2021.01.26 Címkék:

Holdvilág a holdfogyatkozásban

Az Utas és holdvilág mindannyiunk ifjúságának kultkönyve. De kik voltak valójában a főhős társai, kik szolgáltak mintául a regény figuráihoz? Erről, és a való életbeli múlhatatlan, önfeláldozó barátságról beszélnek a tragikus sorsú író életének tényei.

Ami megtart című esszéjében Szedő Dénes a Prédikátor könyvét idézi: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg a keserves napok rád nem törnek (…), míg el nem borul a nap, a világossággal, a holddal és csillagokkal együtt…” (12,1–7). Írásában a bibliai tanítást Kierkegaard szavaival világítja meg: „Döntő jelentősége a kezdetnek van.” Majd fordít egyet a gondolatmeneten, és Goethével mondja: „Az a boldog ember, aki élete végét kapcsolatba tudja hozni a kezdetével.” Vagyis a kezdet életrevalóságát valamiképpen a vég hitelesíti.

Szerb Antal ifjúságát, a kezdeteket olyan barátságok határozzák meg, melyek a „végnél” kiteljesednek, kiteljesítenek. Szedő Dénes Vég és kezdet című verse értelmében, új kezdetet nyitnak: „az ezüstkötél sza- / kad, az arany / gyertyatartó – reccs!
− / elhasad, el a korsó: a kútkerék / odavan: a férfi reszket. / Ez a vég. // Vagy a kezdet?”
A kezdetek barátai: Sík Sándor, az atyai jó barát; és a testvéri jó barátok, a „Barabások”.

Sík Sándor, piarista szerzetes, költő, az irodalomtudomány meghatározó professzora, a Piarista Gimnáziumban Szerb Antal magyartanára, az önképzőkörben a szárnyait próbálgató ifjú költő, író patrónusa, későbbi professzori karrierjének kritikusan bölcs egyengetője. A Naplójegyzetek, a levelek tanúsága szerint cserkészparancsnokaként irányadó lelkivezetője, akinek szavai egy életre kihatnak. Álljon erre egy ékes példa. Negyvenegy éves, amikor ezt írja levelében:

„Professzor Uram, csak azért írok, mert oly rég nem beszéltünk egymással, és mert reggel a villamoson eszembe jutott valami. Egyszer azt mondta, én vagyok az a tanítványa, aki a legkevesebbet vittem magammal az iskolából. Hát most tiltakozom. Azt is Professzor Úrnak köszönhetem, hogy befejeztem azt a Világirodalom történetet, nemzedékem legvastagabb könyvét. Talán még emlékszik rá, diákkoromban olyan fiúnak tartott, akiben nincs semmi kitartás, aki mindent abbahagy. Azóta állandóan azt igyekszem megmutatni, főképp önmagamnak persze, hogy nem vagyok olyan hisztérikusan állhatatlan, befolyásolható és megbízhatatlan, amilyennek Professzor Úr gondol. Azt hiszem, ezért írok mindig vastag könyveket. És a tanári pályán is már tizenhatodik éve dolgozom. És ha az első házasságom bolond is volt, a második nagyon komoly dolog. És nincs olyan valami sok meggyőződésem, de azt a Keveset már nem igen változtatom. Ugye megkomolyodtam, Professzor Úr? Öreg tanítványa: Szerb Antal”.

S aztán az „öreg tanítvány” már a pokol tornácáról, az első rabosított munkatáborból jelentkezik, ahol levelek útján az utolsó simításokat végzi utolsó könyvén, szíve emlékkönyvén, a Száz versen. Az 1943. szeptember 19-én kelt levélben Sík Sándortól Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának fordítását kéri. A levél stílusa ironikusan alkalmazkodik a tábori cenzúra követelményeihez:

„Nagyon hálás volnék, ha Professzor Uram legépeltetné a számomra a Naphimnusz szövegét, mert mostani »erős elfoglaltságom« mellett nem igen jutok hozzá, hogy könyvtárakban utána járjak, és Professzor Uramnak bizonyára kéznél van. Egyébként (…) nincs túlságosan rossz dolgom, kertészkedem, erősödöm, lebarnultam, és a szabadságom elvesztésén kívül inkább csak azt fájlalom, hogy olvasni nincs időm. De hát a szabadság elvesztése magában is… Addig is régi ragaszkodással üdvözlöm és minden jókat kívánok, örök híve, Szerb Antal”.

A kezdetek testvéri jó barátai a Barabások. Nevüket egy korabeli slágerből kölcsönözték: „Add nékem egy lány édes ifjúságát”. A szerelem égi és földi értelemben köztük – tizen-huszonévesek között – központi téma. A Szedő testvéreknél, Lászlónál (Szeverin néven lesz karmelita) és Mihálynál (Dénes néven lesz ferences) jöttek össze. A társaságba tartozott Juhász Vilmos, aki 1946-ban indítja újra a Vigiliát, Sárközi György költő, mélyen hívő katolikus, a népi irodalom szellemi vezére, a Magyarország felfedezése sorozat elindítója, kinek szívügye a magyar parasztság szellemi, gazdasági felemelése, Halász Gábor, a Nyugat vezető kritikusa és a legfiatalabb tag, Szerb Antal. Az Utas és holdvilág az ő világuk. E baráti körről vallja Szerb Antal Könyvek és ifjúság elégiája című írásában, hogy „mélységesen komolyak voltunk, férfiasak, patetikusak és átmenetileg nagyon vallásosak, templomba járó áhítatossággal. Többen közülünk szerzetesek lettek, a legkomolyabbak, legértékesebbek”.

                                                              Szerb Antal

Fiatalos, heves, mégis baráti viták jellemzik a társaságot, néhány ilyen vitatéma évek, évtizedek után érik be. Ilyen a csend, a magány, a szemlélődés kérdése. Erről a huszonkét éves Szerb Antal naplójában olvashatunk:

„Szedő Laci mereven a magányosság mellett van: ha kell, hát aszkétikusan, erőszakosan szakítsam ki magam a társas életből, mert különben nem találom meg a lelki összeszedettséget. – Nem tudok neki egészen igazat adni, de valami van benne: Nyárra mindenesetre minimumra redukálom a társas érintkezést, igyekszem megtanulni az egyedüllét művészetét… Meg kell tanulni szemlélődni is… Ma különben jóformán egész nap társaság-kívül voltam. Áldoztam; szép nyugodt nap volt…”

Jó húsz év múlva, amikor Szerb Antal már a balfi haláltáborban van, jelenik meg utolsó írása, Író, ne írj címmel. Ebben ez az ifjúkori vita érik be. Néhány mondat e „hattyúdalból”: „Író, ne írj. Tanuld meg újra, amit minden ősi bölcsesség hirdet: a szónál többet ér a hallgatás. Olvasd el, mit mond Kierkegaard: »Világunk, életünk beteg. Ha orvos lennék, és megkérdeznének, mit tanácsolok, csak azt felelném: Csöndet teremtsetek!« (…) Tiszteld a kimondhatatlant. A haldokló farkasról (!!!) végy példát… hallgatva tűrj, és ha nagyon fáj, mágikus igeként morogd magad elé: »Csupán a csend a nagy; és gyengeség a többi.«” (Alfred de Vigny; Illyés Gyula fordítása) Szerb Antal utolsó könyve, a Száz vers, a szívbéli album. Ebben az utolsó előtti vers Heinrich Heine költeménye. Az egész nem más, mint a létszomjtól szenvedő ember végső, kiáltó kérdésözöne: „Mért hordozza szenvedésnek / Keresztjét az igaz ember, / Mikor lovon pöffeszkedik / Győzelmesen a gazember? // Hol a hiba? Netán kétes / Isten mindenható volta? / Vagy ő maga csúfolkodik? / Ó, ez gyalázatos volna. // Ezt kérdezzük éjjel-nappal / Keservesen, amíg száraz / Földdel be nem tömik szájunk, – / Uramisten – hát az válasz?!” (Szimbólumból, szent példából, Horvát Henrik fordítása) A választ e kötetben mégsem a föld, hanem az ég, az angyal, az Angyali vándor adja meg a véghez közelítő embernek a könyv utolsó lapján, a könyv utolsó, 100. versében,
a nyolc (az örökkévalóság száma) párversben. A szerző, Angelus Silesius, a Sziléziai Angyal, a XVI. századi ferences misztikus. Az első, a harmadik s az utolsó párverset idézem ide: „Magának az eső sem esik, nap se süt, / te sem vagy magadért, te is másért vagy itt. (…) // Szabadságot szeretsz? Az Istent szereted. / Merülj belé, kerülj minden mást – s megleled. (…) // Vasalhatsz bár ezer bilincsbe szorosan: / szabad vagyok, szabad szárnyalni magasan.”

                Szedő Dénes OFM

Arra is érdemes fölfigyelni, hogy ennek az utolsó versnek utolsó szavai az Angyali Vándor fordítójának a neve: P. Szedő Dénes. Amikor Szerb Antal úgy érezte, hogy válaszút előtt áll, tanácstalan: „itt állok Isten-elhagyatva egy érthetetlen mindenségben” – olvassuk a Naplójegyzetek egyikében –, felkeresi Szedő Dénest, az Utas és holdvilág Ervinjét, aki később a regényben Szeverin néven lesz ferences szerzetes.

A regény szereplői mind Erósz isten áldozatai lesznek, kusza szerelmeikben elvesznek. Egyedül Ervin talál önmagára. Ervin, akinek „egészen különös diszpozíciója volt a szerelemre” – olvassuk a regényben. Ő egy különös szerelemre kap diszpozíciót, ferences szerzetes lesz, „ifjúságát töretlen áldozatként ajánlotta fel Istennek”. A regénybeli Mihály, akit Szerb Antal magáról mintázott, nagy válságában elmegy Gubbióba, hogy felkeresse a ferences kolostorban Ervint: „Ervin mindenre fog írt találni.” A gubbiói beszélgetésben Mihály feltárja, mennyire „elhibázottnak érzi felnőtt vagy ál-felnőtt életét, házasságát, mennyire nem tudja…, hogyan térhetne vissza igazi önmagához”. Az Istenben magára talált Ervinnél keres gyógyírt. A végveszedelemben, a halálos dilemmában az író a Száz versben most is gyerekkori, ifjúkori barátját keresi fel, s tőle angyali válaszokat kap. Szerb Antalnak semmije sincs. Halála után társai számba veszik holmijait. A januári dermesztő hidegben nincs kabátja, pokróca, cipője, lefoszlott róla. Egyetlen kincse: a Száz vers.

A végső holdfogyatkozásban – golgotai paradoxon – mintha épp teljessé kerekedne a holdvilág. Valami olyasmi történik, mint a Mahábháratában. Judhisthira, a szent király nem találja a testvéreit a mennyei dicsőségben, mert mind a pokolban raboskodnak. Ennek tudatában a szent király nem képes belépni a mennyei örömökbe. Alászáll a poklok pokoli sötétjébe, hogy velük legyen gyötrelmükben. A király kiállja a szeretet próbáját, tárul a mennyei szabadság birodalma. Valami ilyesféle próbáról ír 1944. július 7-i, feleségének szánt levelében Szerb Antal:

„Örülök, hogy te nem jöhetsz ide…, mert csak így teljes ez az alvilág-járás,
valahogy ezzel érdemeljük ki a feltámadást…”

Levelében szót ejt Halász Gáborról, házasságkötésük tanújáról is egy félmondatban: „Vigyáznom kell rá, igaz, ez jól esik.” Felesége elmondása szerint Szerb Antalt többen próbálták kimenteni a pokolból, de csak őt, egymagát tudták volna, többedmagával az akció véghezvihetetlen lett volna. Ő azonban csak a barátaival, Halász Gáborral és Sárközi Györggyel, a „Barabásokkal” együtt tudta elképzelni a szabadulást. Az utolsó kísérlet is ezen bukott meg. 1944. december 15-énkét fiatal katonatiszt érkezett érte, katonai kocsin, hamisított nyílt paranccsal a balfi táborba. Elfogadták a papírokat, kiadták a foglyot, de nem tudtak rögtön elindulni, mert Szerb Antal hosszan alkudott Halász Gábor és Sárközi György hazavitele érdekében. A német őrség felfigyelt a huzavonára, kiderült a hamisítás. A kocsi nélküle indult vissza, és őt iszonyúan megverték. Senki se szabadult. Megérte? Egy hónap múlva Szerb Antal halálosan legyengült, beteg, lázas állapotba került, képtelen volt a munkára. A nyilas pribékek szívlapáttal estek neki. A két „Barabás” testével védelmezte. Mindhiába. Mindhiába?

„Ez a vég.
Vagy a kezdet?”

A szerző ferences szerzetes.

írta: Zatykó László
forrás: orszagut.com

Hozzászólások lezárva.