Nyolcszáz évvel Assisi Szent Ferenc tranzitusa után zsúfolásig megtelt az esztergomi bazilika: október 3-án itt zárultak a Ferenc800 jubileumi évek, és itt adott hálát a ferences család azért is, hogy a Rend nyolc évszázada jelen van Magyarországon. Az ünnepi szentmise szónoka, Varga Kapisztrán OFM atya arra kereste a választ: mi Szent Ferenc titka, és mit jelent ma követni őt az egyszerűség útján. Szentbeszédét szerkesztett formában, teljes terjedelmében közöljük.
Excellenciás érsek úr, püspök urak, kedves provinciális atya, kedves rendi testvéreim és nővéreim, kedves diákok, vendégeink, Szent Ferenc magyarországi nagy családja!
Harmadik éve állítjuk szemünk elé Szent Ferenc életének utolsó éveit: a regula írásbeli megerősítését, a grecciói karácsonyt, a stigmatizációt, a Naphimnusz komponálását, most pedig tranzitusát – s a tranzitussal együtt azt is, hogy minden, amit élt és mondott, végleges és visszavonhatatlan lett.
Ezenfelül hálát adunk azért is, hogy Rendünk immár nyolcszáz éve jelen van Magyarországon. És azért itt adunk hálát érte, mert a Rend első háza itt, Esztergomban állott.

Azért szép ez a látvány: megtöltöttük a bazilikát. Mindenki tudja, hogy miért vagyunk itt, kit ünneplünk. De éppen az ünneplésnek ez a léptéke adja elénk a kérdést: meg tudjuk-e magunknak fogalmazni, ki ez az ember, aki vívódott, és átélte a rátalálás örömét; szomorkodott és megvigasztalódott; úgy élt, mint egy koldus, de még ma is ünnepeljük?
Én is keresem évek, évtizedek óta, hogy ki ő, mi a titka. Számomra az egyik legtömörebb választ mégis Szent Bonaventura fogalmazta meg Szent Ferenc nagyobb életrajzának előszavában, amikor ezt írta: „Istennek ezt a követét Krisztus kedvelte, mi utánozhattuk, a világ pedig csodálta.”
Szent Ferenc: Isten követe. Ajándék.
Szent Bonaventura úgy is értelmezi az életét, hogy a Tituszhoz írt levél szavait veszi kölcsön: „Megjelent a mi üdvözítő Istenünk kegyelme” ezekben a végső napokban, szolgájában, Ferencben.
Így és ezért ajándék és kegyelem az élete a mi számunkra is, hiszen mintegy elénk élte a megfeszített Krisztust, és valami olyan, a szó eredeti értelmében vett krisztusi, azaz keresztény életet élt, amelyre mindnyájan vágyunk mi is. Mindezt olyan erővel, hogy nyolcszáz év múltán is átragyog az életén. Ez még azok számára is megragadható, akik nem vallják magukat sem hívőnek, sem kereszténynek.
Mégis, ennek ellenére Szent Ferenc maga írásaiban gyakran nevezi így magát: simplex et idiota. Ez nem azt jelenti, mint ahogyan mi szoktuk használni, hanem azt: egyszerű és diploma nélküli ember. Életformáját pedig így nevezi: az egyszerűség útja.
Ezt mondja: „Isten hívott meg engem az egyszerűség útján, és ő mutatta meg nekem az egyszerűség útját.”
Lehet, hogy éppen az egyszerűség útján ragyog át Isten?

Mit jelent az a szó, hogy simplex? Azt jelenti, hogy nincsen benne hajtás. Nincs meghajtva sem egyszer, sem kétszer. Annak látszik, aki. Nincsen benne semmi elfödött, eltakart, minden látható rajta. Nincs benne más. Annak lenni, aki vagyok; annak lenni valóban, akinek látszom: ez az egyszerűség.
De van itt még valami más is.
Ha a Tízparancsolatot fellapozzuk, ott az első így hangzik: „Halld, Izrael: az Úr az egyetlen Úr.” Vagyis az első, amit Istenről tudnunk kell, az, hogy Isten egy, egyetlen.
Vele szemben a világ sok-sokféle, változatos. És ebből a sokféleségből néha csak nehezen tudjuk kiválasztani azt, ami igazán fontos, ami az első, és ami azután mindent elrendez.
Nem véletlenül mondja Jézus: „Márta, Márta, sok mindennel törődöl, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a fontos.”
Így vagyunk mi is. Nem azért, mert rosszat akarunk, vagy mert elvetemültek lennénk. De akarjuk Istent, az Egyet, és akarjuk a világot is: a sokat, a sokfélét.
Ferenc azonban, noha Isten kezének művei kimondhatatlan ujjongásra késztették, nem ragadt le itt, hanem hajthatatlanul és egyszerűen, együgyűnek látszóan tudta az Egyet akarni és követni.
Kierkegaard így fogalmazza meg, hogy ki a szent: a szent az, aki az Egyet tudja akarni. Ebben áll az életszentség.

Ennek az Egynek az akarása vezette Krisztushoz, tette Krisztus követőjévé. Ahogyan Szent Bonaventura írja: „Istennek ezt a követét Krisztus kedvelte.”
Ez érthetővé teszi életének paradoxonjait, azt, amit úgy nevezhetnénk, hogy a minoritás paradoxonja. Tudniillik őt, aki kicsiny és szegény akart lenni, most is ünnepeljük. A szegény és alázatos Ferenc gazdagon ment az égbe.
Éppen benne, aki Krisztust akarta követni, vált kortársai és a mi számunkra is érzékelhetővé Krisztus közöttünk léte. Mert miután Krisztus megtapasztalhatóvá vált számára San Damianóban és a leprásban, Ferenc átformálódott – és Krisztus is megtapasztalhatóvá vált a mi számunkra őbenne.
„Istennek ezt a követét Krisztus kedvelte, mi utánozhattuk, a világ pedig csodálta.”
Tényleg csodálható. Hiszen átütő, krisztusi élete olyan embereket is elbűvöl, akiknek semmi közük a kereszténységhez. Örülünk neki.
De a csodálás önmagában holt dolog: múzeum, kuriózum, érdekesség, amihez az életünknek vajmi kevés köze van.
Mi ennél tovább akarunk lépni. Mi utánozhatjuk.
A Rend története során mindig az volt a kérdés, hogy követőiként akarunk-e – és ha akarunk, hogyan tudunk hűségesek lenni Szent Ferenc Istentől ajándékba kapott útjához, az egyszerűség útjához. És miben mutatkozik meg ez a hűség?
Külsőségekben? Tevékenységben? Életformában?

A Szent Ferenc és Bonaventura között eltelt negyven év már mindenféle vélekedést felszínre hozott a Rendben. Éppen ezért Bonaventura úgy mutatja be Szent Ferencet, mint az életszentség útját végigjárt embert.
Mert bizonnyal hasonlítunk rá, ha külsőségeiben utánozzuk: ha saruban vagy durva, egyszerű ruhában járunk, ha nem vagyunk túl igényesek az életünkben s a többi, de sokkal inkább hasonlíthatunk rá, ha bejárjuk azt az utat, amelyet ő megtett, és úgy járjuk be, amint ő.
Ha élete paradigmája a mi életünknek, és példája nyomán megtanuljuk az Egyet akarni és szeretni, s az egyszerűség útján Krisztust követni.
Ezért ünnepeljük most azt az embert, aki előttünk járt, aki ajándék, és akinek életét Krisztus hitelesítette.
Ámen.
***
Fotó: Muray Gábor
Ferences Média 2026





