A konferencia délutáni részének első előadója Kardos Csongor OFM, a magyarországi ferences rendtartomány hivatásgondozója és kommunikációs felelőse volt, aki A mezítelenség színháza: Szent Ferenc „performanszai” a Naphimnusz összefüggésében címmel tartotta meg „színháztörténeti ihletettségű” expozéját. Kiemelte: a performansz alapvetően 20. századi fogalom, műfaj, keletkezése az ötvenes-hatvanas évekre tehető. Az olasz színháztörténeti munkák minden gond nélkül használják ezt a kifejezést Szent Ferenccel kapcsolatban is. Itthon Klaniczay Gábor történész így vélekedik: Ferenc életének több epizódja példázatszerű, elgondolkoztató, ugyanakkor meglehetősen teátrális jelenetek, sokban emlékeztetnek a modern performansz műfajára.
Az előadó szerint analóg módon használhatjuk a performansz szót, kiragadva néhány fontos jellemzőjét ennek a műfajnak, és ez talán egy új szempontrendszert biztosíthat számunkra Szent Ferenc életének egyes különleges, teatralitást sem nélkülöző epizódjainak értelmezéséhez. Felsorolta a performansz néhány jellemzőjét: az egyik, hogy nem kész művet mutatnak be újra és újra, hanem magának az előadásnak a folyamata a lényeg, vagyis maga a mű megalkotása. A cselekvés áll a középpontban, az akcióművészet, amelyben a kreativitásnak, spontaneitásnak kiemelkedő szerepe van. A performansz sok művészeti eszközt használ egyszerre; gyakran provokatív módon akar szakítani a hagyományokkal, kísérleti formákat alkalmazni. Ha van közönség, lényeges a bevonása az előadásba. A résztvevők erős közösségi élményt élnek meg. A performansz igyekszik elmosni a való világ és a művészet közötti határokat, sokszor hétköznapi tevékenységeket emel művészi szintre. Nagyon fontos a művész teste mint központi kifejezőeszköz. Ugyanígy az is, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen műalkotás. Számtalanszor előfordul a szertartásosság, illetve rituális minták alkalmazása.
Kardos Csongor idézte Federico Doglio színháztörténészt: a ferences lelkiség és a középkori színház közötti kapcsolat nem pusztán rendkívül szoros, hanem szinte magától értetődő, olyannyira, hogy paradox módon ismertként kezelték, és így a színháztörténeti útmutató nem tárgyalta kellő mélységgel. Ennek a központi alakja, akihez az egész fűződik, Szent Ferenc. S bár nem akart látványossággá, színpadiassá válni, mégis nagyon drámai ember volt. Ő maga vált látvánnyá az életében a megnyilvánulásaiban.
Az előadó megemlítette: Szent Ferenc teátrális megnyilvánulásaiból fejlődtek ki a ferences ihletésű passiójátékok, és a középkori laikus színház, a testvérületek is. Szent Bonaventura Szent Ferenc és így a ferences lelkület ezen vonulata alapján kidolgozott egy újszerű drámaelméletet.
Szintén a 13. század végére kialakult a sajátos, egész Európára hatást gyakorló sermone semidrammatico műfaja: olyan prédikáció, melyet színházi jelenetekkel szakítottak meg, egyfajta szemléltetésképpen. Érdekes, hogy a modern színházra is hatott Szent Ferenc alakja, az ő teatralitása, Jerzy Grotowski szegény színházát lehetne első helyen említeni. (A Jerzy Grotowski lengyel rendező nevéhez kötődő színházi irányzat lényege, hogy a színház lemond minden látványos technikai, díszlet- és kellékhasználatról, így a modern, „gazdag” színházzal szemben a színész testi, lelki jelenléte és a nézőkkel való közvetlen kapcsolat kerül a középpontba. – a szerk.)
Idézett az előadó Erich Auberbach Mimézis című irodalomelméleti művéből is: Ferenc lénye és élete nyilvános eseménnyé vált, „attól a naptól kezdve, amikor – hogy jelezze lemondását a világi javakról – apja szemrehányásai közepette, a püspök és egész Assisi városának szeme láttára visszaadta ruháit, egészen addig a napig, amikor halálos ágyán mezítelenül a mezítelen földre fektette magát. (…) Minden, amit tett, színjáték volt. És jelenetei olyan erőteljesek voltak, hogy magukkal ragadták mindazokat, akik látták, vagy akár csak hallottak róluk.”
A ferences szerzetestanár megvilágította: Ferenc tetteinek eredője a Krisztussal való teljes azonosulás vágya volt.
Ez pedig nemcsak belső szemlélődésből fakadt és valósult meg, hanem cselekedetekben és egész alakjában, hogy így mutassa be Krisztust. Olyan cselekedeteket is mutat másoknak, amelyeknek középpontjában az emberi test áll. A szegény és alázatos – azaz a kereszten mezítelen – Krisztus követése ebben a szegénységben valósul meg, ami a habitus által Krisztus jelszerű magára öltését is tartalmazza. Ferenc számtalanszor tette a saját testét kifejezőeszközzé azzal a céllal, hogy megnyissa hallgatóinak világát Isten felé.
Kardos Csongor arra is emlékeztetett: a Naphimnusz kiengesztelődésről, megbocsátásról szóló részét Ferenc akkor illesztette bele a költeménybe, amikor Assisi két elöljárója, a püspök és a podesta összevesztek. Elküldte, performanszra hívta a testvéreket, hogy énekeljék el nekik a himnuszt. Átalakító erejű előadás volt, elérte, hogy a két vezető kibéküljön egymással.
Bagyinszki Ágoston OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora Mennyiben tekinthető eredetinek Szent Ferenc műve, különös tekintettel a patrisztikus előzmények szempontjára? címmel tartott előadásában rámutatott: leszámolva a naiv eredetiségeszmével, könnyen megállapítható, hogy a Naphimnusz szervesen illeszkedik a 13. század gondolatvilágába, ha tetszik, a több mint ezeréves keresztény hagyományba. Másrészt viszont azért ünnepeljük 800 év múltán a jubileumot, mert az alkotás mégis erősebben megszólít minket, mint a korabeli vagy még régebbi párhuzamai. Előadásában a Sapientia rektora felhasználta két külföldi szerző Naphimnusszal kapcsolatos műveit, az egyik a kiváló amerikai medievista, Roger D. Sorrell professzor, a másik a néhány évvel ezelőtt elhunyt ferences kutató, Anton Rotzetter.
Az előadó kiemelte: a keresztény világképben – a keleti és a nyugati egyházban egyaránt – az egész teremtett világ Isten dicséretére hivatott, ez a kozmikus liturgia. Ebben hangsúlyos szerepet kap, hogy az ember mint a teremtés papja helyezhető el a teremtett világon belül, tehát nem a hierarchia csúcsán, de nem is egyszerűen feloldódva a teremtmények sokaságában, hanem egy izgalmas, dinamikus szerepben, közvetítőként Isten és a teremtett világ között. Egyik irányban a Teremtő áldását közvetíti, másik irányban pedig a teremtmények istendicséretét. Itt tehát egy nagyon nagy hatású, patrisztikus, vagyis egyházatyákra is jellemző gondolatvilágba lépünk be. Folytonosság van a kozmosz élménye és a liturgikus imádságaink között. Biblikus rétegei vannak ennek a gondolatkörnek, Isten dicséretének: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét” (Zsolt 19,2), „Minden lélek dicsérje az Urat!” (Zsolt 150) Dániel kantikumában pedig ezt olvassuk: „Minden teremtmény dicsérje az Urat! Dicsérjétek Istenünket, ti összes szolgái!” (3,56) Mivel a testvérek is imádkozták ezeket, Ferenc legalább hetente találkozott ezen szöveghelyekkel, amelyek hatással voltak a Naphimnusz nyelvezetére.
Bagyinszki Ágoston kifejtette: a kozmikus liturgia teológiai víziójához hozzátartozik az ember színrelépése is, aki egyfajta hídszerepet vállal a teremtés világán belül. „Az egyetlen közvetítő Krisztus, és az ő követőjeként minden ember izgalmas, liturgikus szerepbe kerül.”
A Teremtés könyvének második fejezete szerint az ember feladata, hogy „művelje és őrizze” (2,15) mindazt, amit Isten rábízott. Az itt szereplő igék a papok templomi szolgálatával összefüggésben is előjönnek a héber Bibliában. Tehát amikor az embernek a Teremtő szerepet ad, annak van egy „liturgikus kulcsa”.
Az előadó arról is beszélt, hogy a kozmikus liturgia eszmeköre hogyan jutott el Umbriába, Assisi Szent Ferenchez. Rengeteg forrás szól erről: a 12–13. században kezdték el fordítani a görög egyházatyák – így Hitvalló Maximusz – műveit. A Bolognai Egyetemen jelentek meg az eredeti görög szövegek latin fordításai, amelyek konkrétan elérhették Ferenc mozgalmát és őt magát is. Környezetében ott volt Ferenc barátja és állandó kísérője, Leó testvér, aki művelt emberként lépett be a rendbe. Ugyancsak jóbarátja volt Ferencnek Ugolino bíboros, a későbbi IX. Gergely pápa, akiről konkrétan tudjuk, hogy az egyetemeken találkozott korának fontosabb eszmei irányzataival. Nem nehéz elképzelni, hogy amikor Ferencben hosszú évek során érlelődött a természethez való viszonyának megfogalmazása, a madarakhoz szóló prédikációitól kezdődően, minden bizonnyal többször beszélgetett Leó testvérrel és Ugolino bíborossal is. Kapott visszajelzést a természettel kapcsolatos gondolataira. Feltételezhető, hogy mindez ott van a Naphimnusz keletkezése mögött.
Szent Ferenc sajátos módon, szó szerint vette az evangéliumot – mondta a Sapientia rektora. „A lelki ember érzékenységével próbálta megragadni: hogyan lehetséges bonyolultságok nélkül Isten Igéjében megtalálni a lényeget, és azt ténylegesen gyümölcsözően a szívünkbe fogadni.”
Abszolút komolyan vette Jézus intelmét: „Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15) Valóban minden teremtménynek hirdetni akarta az örömhírt, így jutunk el a híres jelenethez, amikor prédikált a madaraknak, Isten szeretetéről, buzdítva őket, hogy dicsérjék a Teremtőt. Ezzel mintha azt mondaná: Isten igéje az egész teremtett világhoz szól, nem csak az emberhez. Még ha a madarak nem is értik a szót, ők is részesei Isten családjának, ezért megilleti őket, hogy a jó hírt velük is megosszák. A kortársak nyilván furcsállták ezt, volt, aki naivnak, bolondosnak tartotta. Ferenc újdonsága abban áll: az apostoli életeszményt, ami az ő egész hivatását megjelöli, kozmikus méretűvé terjeszti ki. Ahogyan arra Sorrell is rámutat, ez páratlan a középkorban. Ez az, amiből kibontakozik az a szellemi örökség, amire a Naphimnusszal összefüggésben érdemes odafigyelni.
Ennek további dimenziói a Ferencre jellemző személyes átélés és hitelesség. Beszélhetünk zseniális spiritualitásáról is: mélységesen személyes istenélményét képes volt egyesíteni a hagyomány tanításával. Nem csupán átvette a kozmikus liturgia eszméjét, hanem saját lelkében asszimilálta azt, így hiteles, megélt formában tudta kifejezni, újraalkotni.
Extatikus istenélményeket élt át a teremtményeket szemlélve. A források elmondják, gyakran elragadtatásba esett, amikor a naplementét, a virágokat, a tüzet nézte. Ilyenkor ujjongva dicsérte Istent. Az érzelmes és misztikus érzés túlszárnyalja a korábbi hagyomány tárgyilagosabb szemléletét. A patrisztikus szövegek inkább tanítói hangon szólnak a teremtésről, Ferenc énekel róla. Méghozzá úgy, hogy abból saját személyes áhítatának a heve árad. A második fontos újítás Ferencnél, hogy családias nyelven szól a teremtményekről. Holdnővér, Napfivér. Ez a testvéri viszony kifejezése az ő radikális érzületének. Korábban a költészetben vagy a teológiában a természeti elemeket legfeljebb megszemélyesítették, de sosem fraternizáltak velük, nem léptek velük ilyen bizalmas, testvéries kapcsolatba.
Ferenc demokratikus, bensőséges szóhasználata azt sugallja: egy családhoz tartozunk ezekkel a teremtényekkel, hiszen egy mennyei Atyánk van, ebből fakad ez a fajta fraternitáseszmény. Anton Rotzetter kiemeli: Ferenc minden létezőt testvérnek vagy nővérnek nevez, mert meggyőződése, hogy minden, ami van, Isten teremtménye, és ezért a mi rokonunk.
A konferencián Gyertyános Éva A teremtés dicsérete a művészetben: Alkotások a Naphimnusz erőterében, Hernádi Mária pedig A Naphimnusz lelkülete a késő modern magyar lírában címmel tartott előadást.
A rendezvény kerekasztal-beszélgetéssel ért véget. A konferencia moderátora Balogh Katalin, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola óraadó oktatója volt.
***
A rendezvényről két részben számolunk be, az első rész elolvasható az alábbi linken: https://www.ferencesek.hu/szent-ferenc-vakon-is-a-teremtot-es-a-teremtest-szemlelte-konferencia-a-800-eves-naphimnuszrol-i/
***
Forrás: Magyar Kurír (Bodnár Dániel)
Fotó: Fábián Attila
Ferences Média 2025
