„Nekem tetszett; akár újrakezdeném” – mondja mosolyogva Menyhért atya, akinek életútja csaknem fél évszázadon át összefonódott a szentendrei Ferences Gimnázium történetével. Az iskola 75. évfordulója apropóján a kezdetekről, a legendás „tanhév” világáról, a ferences nevelés időtálló értékeiről és azokról a diákokról beszélgettünk, akiktől – saját bevallása szerint – legalább annyit tanult, mint amennyit ő tanított nekik.

Menyhért atya, kicsit rendhagyó módon kezdeném ezt az interjút, ha nem gond. Megtenné, hogy egy picit becsukja a szemét?

Persze, hogyne.

Köszönöm szépen. Mi az a kép vagy emlék, ami legelőször a gondolataiba kúszik, ha kimondom azt, hogy Ferences Gimnázium?

Hmm… Érdekes, mert ez az emlék még abból az időből való, amikor negyedéves egyetemista voltam. Félix atya, aki akkor Szentendrén tanított – korábban pedig sokáig Esztergomban, ahol nekem is tanárom volt –, felhívott telefonon, és azt kérte, menjek ki hozzá, és tartsak egy kis szakkört azoknak a matematika iránt különösen érdeklődő diákoknak, akikkel foglalkozott. Azt szerette volna, ha megmutatom nekik, milyen matematikával találkoznak majd az egyetemen: milyen fogalmak, milyen tételek, milyen gondolkodásmód vár rájuk, ha ilyen pályát választanak. Így kezdődött a szentendrei történetem. Ugyanakkor Szentendre elsőre furcsa volt számomra, mert egészen más világot jelentett, mint az esztergomi gimnázium.

Mi fogadta, amikor már tanárként érkezett vissza a helyszínre? Ha jól tudom, akkor az iskola még korántsem volt olyan, mint amilyennek ma ismerjük.

Egyáltalán nem. Olyan lepusztult volt, amilyet ma talán el sem lehet képzelni. Ha most időutazást tennénk, és együtt belépnénk az iskola kapuján 1978 őszén, senki nem mondaná meg, hogy ez egy gimnázium. Persze már ismertem az épületet kívülről, jártam ott korábban is, de tanárként belépve egészen más volt. Egyetlen dolog ragadta meg az embert: a gyönyörű Naphimnusz-kapu, amelyet Soós Ányos atya készített nagy szeretettel és hozzáértéssel a diákokkal együtt. Az már akkor is ott állt. Odabent azonban egészen más kép fogadott. Félig romos épületek, megsüllyedt mennyezetek, rossz állapotú tetők – szinte tanyasi körülmények között működött az iskola. Emberileg viszont csodálatos hely volt. A diákok rendkívül kedvesek voltak, igazi családot alkottunk. Összesen 175 tanuló járt akkor az iskolába. Voltak egészen apró létszámú osztályok is – Zatykó László atyának például szinte szobaméretű osztályterme volt. A tanári kar is nagyon lelkes közösséget alkotott. Akkor még a tanárok mintegy 95 százaléka szerzetes volt. Egyetlen világi kollégánk volt: Czája Mátyás testnevelő tanár, kiváló tornász és nagyszerű ember.

A szentendrei HÉV-nek annak idején volt néhány, kifejezetten a gimnázium számára fenntartott kocsija, ahol a diákok még utazás közben is tanultak. Ön hét évig kísérőtanár is volt. Hogy kell pontosan elképzelni ezt a híres „tanhévet”?

A tanhév szinte ugyanúgy hozzátartozott a gimnázium életéhez, mint Egyiptomhoz a piramisok. Ma már szinte hihetetlenül hangzik, pedig évtizedeken át így működött. A HÉV-szerelvény második és ötödik kocsija volt kijelölve a Ferences Gimnázium diákjai számára – vagyis az elölről számított második, illetve a hátulról számított második kocsi. Ez a rendszer az ötvenes évektől kezdve működött. Budapestről és a HÉV vonalának településeiről nagyon sok diák járt be naponta, hiszen akkoriban alig volt szentendrei tanulónk. Az egyik kocsiban az első- és másodikosok utaztak, a másikban a harmadikosok. A negyedikeseknek már nem volt kötelező a tanhév, de ők is csatlakozhattak. Ezekben a kocsikban mindig teljes csend volt, nem beszélgettek, nem zajongtak a diákok, hanem olvastak, tanultak, készültek az aznapi órákra. Mire beértünk Szentendrére, sokan már a házi feladatukat is befejezték. A végállomáson aztán kettes sorba rendeződtünk, és így vonultunk végig a városon egészen az iskoláig. Ez Szentendre életének is jellegzetes képe volt. A város lakói ismerték és szerették a ferences diákokat, sokszor még kedveskedtek is nekik. Az utolsó tíz évben a leghűségesebb kísérőtanár a tanhéven Irén tanárnő volt.

Az iskola létrejötte szorosan összefüggött azzal, hogy a kommunista időszakban csak néhány szerzetesrend működhetett tovább?

Amit most mondok, azt nem történészként mondom, hanem úgy, ahogyan Hegedűs Kolos atyától és Ferencz Béla atyától hallottam. Béla atya – aki később tartományfőnök lett – személyesen mesélte, hogy maguk a ferencesek sem igazán értették, miért éppen őket szólította meg az akkori hatalom. Hiszen több valódi tanító rend sem maradhatott fenn. A ciszterciek nem maradhattak, a premontreiek sem, és még sokan mások.

Tényleg érdekes, hogy a bencések és a piaristák mellett még a ferencesek maradhattak, akik alapvetően – karizmájukat tekintve – nem is voltak tanítórend.

Igen, ők hárman, illetve a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek. Béla atya úgy fogalmazott, hogy talán éppen a ferencesek egyszerűsége volt az egyik oka annak, hogy megmaradhattunk. Olyan szegény rend voltunk, hogy nem tűntünk veszélyesnek. Nem látszottunk nagy, öntudatos tanító rendnek, hanem egyszerű közösségnek, amely nagyon szerény körülmények között élt. Lehet, hogy Szent Ferenc tudott valamit. Nem messze tőlünk van egy református templom, amelynek az a neve, hogy Megmaradás temploma. Néha eszembe jut róla, hogy talán a mi megmaradásunk egyik titka is ez az egyszerűség volt.

Ha egy kicsit tágabb történelmi kontextusba helyezkedünk: mit jelentett a hatvanas-hetvenes években szerzetesnek lenni?

Én 1968-ban kerültem az esztergomi ferences gimnáziumba. Addig életemben nem találkoztam szerzetessel. Az első Iglói Ignác atya volt, aki rektorként fogadott bennünket. Nagyon hamar kiderült, hogy az iskola egy zárt világ. Nemcsak a szerzetesközösség volt visszahúzódó, hanem maga az iskola is külön kis szigetet alkotott Esztergomon belül. Viszont az iskola falain belül óriási szabadság, derű és élet volt. Nagyon magas színvonalú oktatás folyt, és rendkívül felszabadult légkör uralkodott. Érdekes módon hosszú évekig más szerzetesrenddel alig találkoztunk. Bencésekkel, piaristákkal egyáltalán nem. Legfeljebb annyi kapcsolatunk volt, hogy tánciskolába néha átmentünk a nővérekhez, ahol lányok is voltak.

Hogyan került végül tanárként Szentendrére? Evidens volt, hogy oda helyezik a szakkör tartás után?

Egyáltalán nem. Azt szoktam mondani tréfásan, hogy 1978 őszén három nagy ember kezdte meg a szolgálatát. Kolos atya lett a szentendrei igazgató, II. János Pál pápa megkezdte a pápaságát, és volt egy zöldfülű matematikatanár: én. Az előzménye az volt, hogy Pasaréten sokat voltunk együtt fiatal rendtagok. Kolos atya, Hován Ágoston atya, László atya már tanítottak Szentendrén, én pedig még egyetemista kispap voltam. Amikor Kolos atyát kinevezték igazgatónak, azt mondta nekem: „Fiú, gyere Szentendrére, kell egy jó matematikatanár.” Őszintén szólva nem örültem. Én Esztergomba szerettem volna visszakerülni. Erre ő csak annyit mondott: „Ne keseredj el. Néhány év múlva majd visszamész Esztergomba.” Hát… ennek most már negyvennyolc éve.

És végül nem is került vissza?

Nem.

Nem bánja?

Ezt utólag nagyon nehéz eldönteni. Az ember nem tudja, milyen lett volna a másik út. Egy biztos: sokat kellett tanulnom. Egészen más természetű iskola volt, mint az esztergomi, és meg kellett tanulnom ennek a világnak a sajátosságait.

Azon túl, hogy a Franka egy fiúiskola, Szentendrén pedig egy koedukált gimnázium működik, milyen különbségeket tapasztalt a két gimnázium között? És mi volt az, ami hasonló volt?

A hasonlóságokat gyorsan össze lehet foglalni: ott is voltak tanórák és szünetek, ott is fontos volt a tanulás, ott is arra nevelték a diákokat, hogy keresztény emberként éljenek. De nagyjából itt véget is értek a hasonlóságok. A különbségek viszont nagyon jelentősek voltak. Ahogy mondja is, a Franka fiúiskola volt. El lehet képzelni, milyen egy négyszáz fiúból álló bentlakásos gimnázium: igazi vad ménes. Meg kellett küzdeni mindenért – a legjobb ágyért a hálóban, a meleg vízért a mosdóban –, aztán persze a prefektusok rendet tettek. Kemény, sportos, önállóságra nevelő világ volt, a fiúk természetéhez igazodó következetes fegyelemmel. Én ezt akkor is jónak tartottam, és ma is annak tartom. Közben viszont nagyon erős barátságok születtek. Sokat sportoltunk, segítettük egymást, a gyengébbeket felkaroltuk, és rengeteget bolondoztunk is – nem mindig a házirend keretei között. A prefektusok ugyanakkor nagyon jól értették, hogy egy tizennégy-tizennyolc éves fiú, aki évente csak néhányszor jut haza a családjához, időnként nehéz napokat él meg. Nagy empátiával foglalkoztak velünk. Szentendre viszont egészen más világ volt. Ott lányok is voltak, tanárnők is, sőt amikor odakerültem, még három szerzetesnővér is tanított. Nekem pedig meg kellett tanulnom, hogy egy koedukált iskolában egészen másként kell tanítani. Nem lehetett ugyanazzal a stílussal bemenni egy matematikaórára, mint amit diákként Esztergomban természetesnek láttam. A lányok iránt másfajta érzékenységre, figyelemre és tapintatra volt szükség. Ehhez kellett alsó hangon három-négy év. Nagyon sokat segített az első osztályom – Székely János püspök atyáék évfolyama. A fiúk és a lányok egyaránt segítettek nekem megérteni, hogyan kell ebben a közegben jól tanítani. Sokat tanultam tőlük.

Alapvetően mi különböztet meg egy ferences gimnáziumot egy világi iskolától? Mit ad hozzá a ferences szellemiség?

Én talán még azt mondanám elsőként, hogy nem is elsősorban ferences szellemiség a mérvadó, hanem az, hogy egyházi iskola. Akár katolikus, református vagy evangélikus intézményről beszélünk, a lényeg ugyanaz: Krisztus áll a középpontban. A Szentírás azt mondja: „Krisztus a szegletkő.” (Ef. 2,20) Ha egy iskola életében valóban Krisztus a szegletkő, akkor az nemcsak a hittanórákon látszik meg, hanem az egész nevelésen. Jézus azt is mondja: „Egy a ti tanítótok, Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt. 23,8) Ez szerintem nagyon mély pedagógiai gondolat. A tanár sem a végső tudás birtokosa. Ő is tanítvány. A diák is tanítvány. Mindannyian Krisztustól tanulunk. Ez egészen sajátos kapcsolatot alakít ki tanár és diák között. Én ezt már diákként is megtapasztaltam Esztergomban, és remélem, hogy Szentendrén is ezt élik meg a mostani fiatalok.

Negyvennyolc évet tanított Szentendrén. Mit szeretett legjobban a tanításban?

A matematikát és a fizikát mindig nagyon szerettem. Tanárként természetesen az volt az első feladatom, hogy a diákok is megszeressék ezeket a tantárgyakat. De ennél volt egy fontosabb cél is. A matematika megtanít világosan gondolkodni. Megtanít különbséget tenni igaz és hamis között. Ez nemcsak a matematikában fontos, hanem az élet minden területén: a családban, a hivatásban, a párválasztásban, az emberi döntésekben. A fizika pedig a teremtett világ megismeréséről szól. Nemrég szemműtétem volt, és közben a főorvos asszonnyal arról beszélgettünk, hogy azok a műszerek, amelyekkel dolgozik – mikroszkópok, képalkotó berendezések, világító rendszerek –, mind fizikai törvényekre épülnek. De ugyanígy fizika működteti a kenyérpirítót, a mikrohullámú sütőt, a hajszárítót vagy a villanyborotvát is. Szerettem volna, hogy a gyerekek ne féljenek ettől a világtól, hanem értsék. Különösen a lányokat vontam be szívesen a kísérletekbe. Eleinte sokszor azt mondták: „Jaj, én ezt nem merem.” Aztán amikor sikerült nekik, nagyon büszkék voltak magukra. Jó volt látni, amikor felfedezték: ezt én is meg tudom csinálni. De talán a legtöbbet osztályfőnökként kaptam. Harminckét évig voltam osztályfőnök. Ott már nemcsak matematikáról és fizikáról beszélgettünk, hanem az életről. Nyári táborokban szó esett szerelemről, párkapcsolatról, hivatásról, betegségről, családról, örömről, veszteségről – mindenről, ami egy fiatal életében fontos. Ez legalább annyira hozzátartozott a tanításhoz, mint a tananyag.

Az előbb említette, hogy sokat tanult a diákoktól. Mit tanítottak Önnek az elmúlt évtizedek során?

Amikor az ember elvégez egy olyan iskolát, mint az esztergomi ferences gimnázium, majd matematika–fizika szakos tanárként az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, nagyon komoly szakmai felkészültséget kap. Kiváló tanáraink voltak, magas színvonalú képzést kaptunk. Csakhogy az emberi életről nagyon kevés szó esett. Emlékszem, már a szigorlataim idején beszélgettem erről egy nagyon emberséges professzorommal. Akkoriban, a kommunizmus éveiben időről időre előkerült a kérdés, hogyan akarok matematikát és fizikát tanítani úgy, hogy közben keresztény ember vagyok. A beszélgetés végén azt mondtam neki: „Most már hamarosan befejezem az egyetemet, de az életről nagyon keveset tanultunk itt. Arról, hogy mit kezd majd egy fiatal az örömével, a szenvedésével, a kapcsolataival vagy a hivatásával.” A professzor csak annyit felelt: „Igen. Erre itt kevés lehetőségünk volt.” Ez a mondat sokáig elkísért. Amikor tanítani kezdtem, rájöttem, hogy nem elég jól megtanítani a matematikát vagy a fizikát. Le kell ülni a diákok közé, meg kell hallgatni őket. Meg kell érteni, mi foglalkoztatja őket, minek örülnek, mitől félnek, milyen kérdésekkel élnek. Nem a többszörös integrál a legfontosabb kérdés egy tizenhat éves ember életében. A diákok tanítottak meg arra, hogy pedagógusként nem pusztán tantárgyakat tanítok, hanem emberekkel foglalkozom. Ha nem tudom meghallgatni őket, nem tudok segíteni nekik eligazodni az életükben, akkor hiába vagyok jó szaktanár. A pedagógus feladata az, hogy a fiatalok életét kísérje; hogy segítsen nekik emberré válni. Ha szabad így mondanom: egy kicsit megszentelni az életüket.

Mit lát a legnagyobb változásnak a szentendrei gimnázium elmúlt évtizedeiben? És mi az, ami szerencsére változatlan maradt?

Lehet, hogy nem mindenki ért majd velem egyet, de én azt mondom: a gyerekek ugyanolyan aranyosak, mint régen. Ugyanolyan nyitottak, lelkesek, tele reménnyel. Sokukban ma is nagyon mély a Krisztus iránti nyitottság. Ami igazán megváltozott, az a világ körülöttük. Amikor kilépnek az iskola kapuján, egészen más légkör fogadja őket. Sokkal durvább a közbeszéd, több az agresszió, nagyobb a könyökölés, az egymásnak keresztbe tevés. Ebben a világban kell helytállniuk. Ez sokkal nehezebb, mint negyven-ötven évvel ezelőtt volt.

És maguk a fiatalok miben változtak meg?

A fiatalokat nem lehet elválasztani attól a világtól, amelyben élnek. Mondok egy fizikai hasonlatot. Ha egy zárt szobában ülünk, odakint pedig mérgező gáz tölti meg a levegőt, előbb-utóbb nehéz helyzetbe kerülünk. Nem tudunk szellőztetni, mert bejön a mérgező levegő, de bent sem maradhatunk örökké. Valami hasonló helyzetben vannak ma az iskolák is. A gyerekek óhatatlanul magukkal hozzák azt a stílust, azt a gondolkodást, amit odakint látnak. Emiatt nem rájuk kell haragudni. Sokkal inkább meg kell érteni, hogy milyen hatások érik őket. Ugyanakkor ma sokkal több lehetőségük is van. Külföldi utak, egyetemek, ösztöndíjak, világot látni – ezek olyan ajándékok, amelyekről mi fiatalon még álmodni sem mertünk. Amikor én először eljutottam Assisibe, az már 1996 volt. Korábban ez szinte elképzelhetetlennek tűnt.

Sokat beszélünk ma arról is, hogy nehezebb lekötni a fiatalok figyelmét. Ön ezt hogyan látja?

Én azt gondolom, hogy a gyerekek lelki állapotát alapvetően a család határozza meg. Milyen a légkör otthon? Van-e édesapa, édesanya, akik meghallgatják, átölelik, bátorítják a gyermeküket? Az erős családokból többnyire erős lelkű gyerekek érkeznek az iskolába. Az iskola ezen már csak korlátozottan tud változtatni. Persze segíthetünk. Beszélgethetünk velük, próbálhatjuk megérteni őket. Ez a ferences út. Nem az, hogy könnyen lemondunk valakiről, hanem hogy a végsőkig próbálunk mellette maradni. Nagyon sokszor éppen azok a fiatalok lesznek a leghálásabbak, akik nehéz lelki helyzetből érkeznek. Ezért mindig azt érzem: amíg lehet, segíteni kell.

Említette, hogy amikor Szentendrére került, a tanárok túlnyomó többsége még szerzetes volt. Ma ennek szinte az ellenkezője igaz. Hogyan élte meg ezt a változást? Milyen a kapcsolat a világi tanárok és a ferences testvérek között?

Nagyon sokat köszönhetek a világi kollégáimnak. Csodálatos tanárnőink és tanáraink vannak. A tanárnők részéről különösen sokat jelent az a fajta anyai odafordulás, szeretet és figyelem, amellyel a diákok felé fordulnak. Kollégaként is rendkívül kedvesek, jó szakemberek, és nagy hálával tartozunk nekik azért, hogy a családjuk mellett ezt a nehéz, felelősségteljes hivatást is vállalják. Mi pedig, néhányan megmaradt ferencesek, igyekszünk nagyon megbecsülni egymást. Ma már különösen fontos, hogy vigyázzunk egymásra. Öten maradtunk az iskolában.

Felmerülhet az emberben a kérdés: a történelem úgy hozta, hogy a ferencesek számára az iskola a megmaradás egyik záloga lett. De mi van, ha egyszer eljön az idő, amikor már nem ez lesz a küldetésük? Elképzelhető, hogy a ferencesek egyszer kivonulnak az iskolákból?

Minden lehetséges annak, aki hisz. Én ezt úgy is fordítanám: a ferences lelkülethez mindig hozzátartozott a rugalmasság. Nyolcszáz éve azért maradtunk fenn, mert mindig ott próbáltunk jelen lenni, ahol az evangélium szolgálata éppen megkívánta. Ha egyszer a Jóisten azt akarja, hogy a ferencesek ne iskolákban dolgozzanak, hanem máshol, abból sem lesz semmi baj. A lényeg nem az iskola. A lényeg az, hogy ferences lelkülettel, Szent Ferenc szellemében közvetítsük az evangéliumot azoknak, akik között élünk. Én ma is járok idősek otthonába, óvodások közé, családokhoz. Azt szoktam mondani: nullától kilencvennyolc éves korig mindenki között van dolgunk. Munka mindig lesz. Nem az a legfontosabb kérdés, hogy húsz év múlva hol szolgálnak majd a ferencesek. Sokkal fontosabb, hogy ma hiteles ferencesek legyünk ott, ahová Isten állított bennünket.

Mit vihet magával hosszú távon egy diák abból, hogy egy ferences gimnáziumba járt? Mi az a sajátos ferences örökség, amely egész életében elkísérheti?

Három dolgot szoktam mondani. Nem a ferences korda három csomójára gondolok, hanem három útravalóra. Amikor a végzősök kitöltik a továbbtanulási jelentkezésüket – ma már persze online –, mindig azt kérem tőlük, hogy ne csak azt kérdezzék meg, mit mond a szülő, a tanár vagy a nagybácsi. Azt is kérdezzék meg a Jóistentől: Te mit szeretnél az első helyre írni? Mert hiszem, hogy ő már rég kitöltötte azt az első helyet. Ha pedig valaki már megtalálta a hivatását, akkor vigyen magával három ferences ajándékot. Az első az egyszerűség: ne bonyolítsd túl az életedet, az emberi kapcsolataidat, a tanulást, a munkát, az életmódodat. Az egyszerűség nem szegénységet jelent, hanem letisztultságot. Ez nagyon ferences. A második a derű és a vidámság. Ferences ember derű nélkül nem tud élni. Szent Ferenc kevés írást hagyott maga után, de az egyik helyen külön arról beszél, hogy ha egy testvér elveszíti a derűjét, azonnal menjen az Eucharisztiához, és kérje Krisztust, hogy adja vissza neki az örömét. Mert amikor az ember elveszíti a derűjét, könnyen hiábavaló örömök után kezd futni. A sátán akkor tud a legkönnyebben kísérteni, amikor az ember szomorú és reménytelen. Ez a mai fiataloknak is nagyon fontos üzenet. A harmadik pedig a bocsánatkérés és a megbocsátás. Ha őszinték vagyunk, annak, akinek nem tudunk megbocsátani, azt valójában már nem szeretjük. A szeretet mindig magában hordozza a megbocsátás képességét. Ezért azt kívánom minden diáknak, hogy vigye magával ezt a három ferences örökséget: az egyszerűséget, a derűt és a megbocsátás lelkületét.

A gimnázium idén 75 éves. Ön ebből csaknem ötven évet tanított itt – az már egy korszak. Mit jelent ez Önnek személyesen?

A gyerekeknek néha tréfásan azt szoktam mondani, hogy van egy tanáruk, aki majdnem egyidős az iskolával. A gimnázium hetvenöt éves, én pedig hetvenhárom. A kerekítés szabályai szerint ez már majdnem ugyanaz. De komolyra fordítva a szót: egy iskola életét ugyanúgy kell szemlélni, mint egy emberét. Nem lehet csak a sikereit, vagy csak a nehézségeit nézni. Az örömökkel és a szenvedésekkel, a sikerekkel és a kudarcokkal együtt alkot egészet. Nekem ez az egész nagyon szép volt. Béla atya szokta mesélni azt a történetet, hogy a paraszt bácsi meghal, a Jóisten pedig megkérdezi tőle: „Na, milyen volt a földi élet?” Erre azt feleli: „Istenem… nekem tetszett. Akár újrakezdeném.” Én is ezt tudom mondani. Nekem tetszett, jó volt. Rengeteget tanultam tanároktól, diákoktól, takarító néniktől, szakácsnőktől – mindenkitől, akivel együtt élhettem ebben az iskolában. A ferences rend nyolcszáz éves történetéből az én hetven-egynéhány évem egy kis darab. Ez a darab itt, ebben az iskolában, ezek között a diákok között, ezen a helyen és ebben a világban adatott meg nekem. Ezért csak hálát tudok adni. Az újmisés képemre ezt írtam: Áldott légy, Uram, minden emberért!

Most, a gimnázium jubileumán is ugyanezt tudom mondani: Áldott légy, Uram, minden diákért, minden tanárért és minden munkatársért, akik ennek az iskolának a részesei voltak.

***

Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Csorba Tatum
Ferences Média 2026