Fr. Hegedűs Kolos OFM 1978-1988-ig a Szentendrei Ferences Gimnázium igazgatója, 1988-1994-ig provinciális, aki súlyosbodó betegségében egyre szelídebben éli elénk a Szent Ferenc-i „vera laetitiát − tökéletes boldogságot” 2020. december 11-én lett 75 éves.
Pár hónapja a szegedi ferences kolostorból a budapesti Margit körúti ferences kolostorba mentem az egyik testvér esti névnapi köszöntőjére. Ott is aludtam. Másnap reggel többen megszólítottak azzal, hogy okvetlenül keressem meg a Kolos atyát, menjek be hozzá, mert valami titka van, valamit nagyon el akar nekem mondani. Mi lehet az? Milyen – eddig fel nem tárt – titkát osztaná meg velem? A reggel során, bizony, nem szép, de még a szentmisében is erre kalandoztak el a gondolataim. Leperegtek előttem közös kalandozásaink, és föl-fölvillantak kérdőjelek.
Kezdem azzal, ami elsőre eszembe jutott. Már az igazgatósága alatt véget ért a „hét szűk esztendő”, egyre többen jelentkeztek a Szentendrei Ferences Gimnáziumba, szűknek bizonyult az eredetileg csendőr laktanyának szánt épület, bővítésre szorult. Nagyvonalú tervek készültek. Ezeket Kolos atya bemutatta az esztergomi érseknek, Lékai bíboros úrnak, aki nem tétlenkedett, nyomban engedélyeztetésre vitte Miklós Imréhez, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökéhez, aki – láss csodát – sebtében jóvá is hagyta az engedélyeztetésre még be sem nyújtott terveket. Ezek után Kolos atya bizakodva benyújtotta jóváhagyásra az építési kérelmet, ahogy ezt tenni kellett ötszáz évvel ezelőtt is a török hódoltság alatt. Pár hét múlva az egyik délutánra tárgyalásra hívatták az ÁEH-ba. Épp annak a napnak az estéjére megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk Esztergomba fölköszönteni névnapján az ottani igazgatót, Teodóz atyát. Beültem Kolos atya vadonatúj wartburgjába, melyet vadonatúj jogosítványa birtokában vezetett. Feltűnt, hogy ezen az estén Kolost olyannak láttam, amilyennek még soha: letaglózva, kifacsarva. A látási viszonyok jók voltak. Ő mégis arra panaszkodott vezetés közben, hogy alig lát, és olyat is mondott, amit az ő szájából még sohasem hallottam, hogy fáradt. Visszakérdeztem, hogy jól hallom-e. Jól hallottam. Ez azért volt különös, mert a Jóisten olyan hatalmas test-lelki teherbíró képességgel áldotta meg, hogy több ember munkája sem kottyant meg neki. Úgy volt igazgató, hogy közben megőrizte az osztályát, és teljes óraszámban tanított. Az iskola után Pasaréten pedig, ahol lakott, már várta a hittanóra az egyetemistáknak. Fáradtan vezetett. Valahol már Esztergom-kertváros közelében egy patakon átívelő hídnál nagy csattanás, pörgés, s az autó első fele a mélyben hömpölygő, zavaros folyócska fölött állt meg. A hátsó fele viszont fönnakadt – Isten csodája – a hídkorláton. Kolos arcán rémület, majd megszólalt: most mit csináljak? Nem akarom részletezni, hogy bennem mi játszódott le, nem is tudom. Annyit azonban tudok, hogy nem volt bennem pánik, s Kolost nyugtatandó, hülyeséggel válaszoltam: húzd be a kéziféket. Megtette. S ezután higgadt racionalitással dolgozott a megoldáson. Ez a baleset számomra nem rémtörténet.
Kávémat kavargatva, iszogatva sem ez foglalkoztatott. Sokkal inkább az, hogy mi történhetett az ÁEH-ban aznap délután. Szóval: ki taglózta le Kolost? A Bakó? Így hívták a katolikus főosztály vezetőjét. Ki kólintotta ennyire fejbe? A Bárdos? Így hívták a szerzetesi ügyek előadóját. Kolos annyit elárult, hogy hosszan hangoskodtak, magyarul üvöltöztek vele. Vajon azért-e, mert megkerülte a hivatali utat, s kérvényével csak a bolondját járatta velük? Vagy azért, mert itt a hivatali alsóbb szinten még nem tudtak a magasabb szintű jóváhagyásról, és ezért mondókájukat a legelőről kezdték, a szokvány hangoskodással, hogy mit képzelnek maguk …, azért mindennek van határa… stb. Nincs új a nap alatt. A jegyzőkönyvek, a kordokumentumok tanúsága szerint a „török Egyházügy” a szegedi gvárdiánokkal ugyan ebben a stílusban tárgyalt. A hazug behízelgést váltotta a primitív durváskodás: a mit képzelnek maguk gyaur kutyák, még hogy bővítenének, építkeznének stb. Kolos elmondása szerint ő ott nem szólalt meg, hallgatott, mert tudta, hogy az ügy sínen van, „a kutya ugat, a karaván halad”, az iskola épülni fog, ahogy most is épül, szépül, bővül. Isten áldása van rajta, ahogy az elmondott baleseten is. És ez a lényeg. De aki nem szokta az üvöltözést – apja, anyja is szépen beszélt hozzá, a ferencesek is az Esztergomi Gimnáziumban, ahová járt – annak ez idegőrlő.
Azon a reggelen, már zuhanyozás közben, más is eszembe jutott. Az ÁEH-ba Kolos révén beszüremkedett az Evangélium: „Szeresd ellenségedet…”. A történetet a Kolos atyától hallottam. A végéről kezdem.
Egyik emberüket, a már említett Bárdos Deák Bélát, a szerzetesi főelőadót kivezette az ÁEH épületéből, beültette az autójába, és elhajtott vele. A főelőadó úr, Bárdos elvtárs úgy nézett ki, mint akit összevertek. Roskadozott, hétrét görnyedt, csak a Kolos atya tartotta, átkarolva, szinte vitte. A portás őrparancsnok a látványtól lemerevült, az uzsonna is kiesett a kezéből. Az történt, hogy a feszült tárgyalás végeztével az előadó föl akart állni, de sehogy se sikerült. Kiújult az idegbecsípődése, az isiásza. Rémülten nézett a Kolos atyára: most hogy megyek haza? Hazaviszem – jött az azonnali válasz, és a mondott ferences testvér már nyúlt is anyaian, gyengéden, de erős kézzel a bajbajutott felebarát felé, alá. Az akció sikerült. Bárdos Deák Béla felesége hálálkodva vette át az ő Béláját a Kolos atyától. Hogy ezután volt- e stílusváltás, hangnemváltás a Hivatalban, azt nem tudom. Ezt homály fedi. Lényeges? A lényeg, hogy Kolos atya a Lélekre, lelkére hallgatva szép evangéliumi győzelmet aratott.
Öltözés közben – szokás szerint a zoknimat kerestem, nem értettem, hogy kerülhetett az ágy alá – egy másik érthetetlen is eszembe jutott. Kolos atyával – aki akkor a szentendrei igazgatósága mellett helyettes tartományfőnök is volt – fölkerestük a frissen kinevezett esztergomi érseket, Paskai Lászlót, aki kalocsai koadjutor érsekként, ha Budapesten intézni valója volt, egy paptársánál lakott a XII. kerületben, egy meredek utca tetején található házban. Egy rázós, több hete húzódó igen kényes ügyben jártunk nála. Az ÁEH koholt vádak alapján,a katonai elhárításra hivatkozva azt követelte az esztergomi érsektől és a ferences tartományfőnöktől, hogy egy egyházmegyés, illetve egy ferences kispapot küldjünk el. Abban egyet értett az érsek és a tartományfőnök, hogy a parancsot nem teljesítjük. Csak ennek a végrehajtását kellett megbeszélnünk. Az autónk leparkolt a ház előtt, ahol a Paskai érsek lakott – ekkor még nem volt bíboros. Kolos atya annak rendje, s módja szerint a megállás után behúzta a kéziféket. Én kiszálltam, és meglátva egy fél téglát, gyorsan az autó kereke alá tettem. A sofőr somolygott, hogy teljesen fölösleges, hiszen a kézifék a lejtőn is megtartja az autót, nem lovas kocsi ez, wartburg, de kedvemért hagyta a téglát a kerekek alatt. Dolgunk végeztével kijöttünk a házból, de nagy meglepetésünkre nem találtuk az autót. Aztán megpillantottuk, úgy jó kétszáz méterrel lejjebb. A tégla ugyanott volt, ugyan az alatt a kerék alatt, ahová én tettem, a kézifék is behúzva maradt. Mi történt? Mi történhetett? Kolos atya Szentendréről a német óráról jött, ott magnót használt, majd betette az autóba, a hátsó ablakba. Ez irritálhatta a biztonságiakat? Féltek, hogy lehallgatjuk magunkat? Vagy? Vagy a Jóisten általuk is üzent? A „Meredek úton” nem a kézifék és nem is a támasztégla tart meg bennünket, de „aki az Úrban bízik, akár a Sion-hegy, megmarad örökre, rendületlenül” (Zsolt 124,1).
Kolos atya provinciálisként minden ügyet a legszemélyesebb ügyének érzett. Ezért nem túl nagy apparátussal dolgozott. Alatta a provincia a padlóra került. Szobájában a padlón újjáépítési tervek, renoválási projektek, kolostorok visszavétele tárgyalásainak jegyzőkönyve, iratok iratok hátán, így látta át a szövevényes történéseket. Amúgy a szobája multifunkcionális volt: hálószoba, iroda, dolgozószoba, a rendtársak számára fogadószoba. Vigyáznunk kellett, hogy egyetlen tervet, tervrajzot, jegyzőkönyvet se tapossunk porba. Mint a kotlósnak a csibéi között, ügyesen emelgetve a lábainkat kellett köztük közlekednünk. S ha valaki elvétette, Kolos atya fölszisszent: vigyázz! Ne taposd össze a szegedieket, a gyöngyösieket.
Miközben igaz, hogy a papírok a padlón voltak, a provincia az új lehetőségek közepette már próbálgatta szárnyait. Segítette a másik két magyar provinciát, a Mariána és az erdélyi Szent István provinciát, hogy a föld alá kényszerített, gúzsba kötött állapotból növekedésnek induljon. Új házak népesültek be kis közösségekkel, helyet adva kollégiumoknak, szociális intézményeknek. Mátraverebély-Szentkút nemzeti kegyhellyé terebélyesedett. Ukrajnában, Kárpátalján misszió alapult, mely egyházmegyévé terebélyesedett. A Kolos atya szobája előtt elmenve, a szentmise előtt, s aztán alatta is, foglalkoztatott a gondolat, vagy inkább érzés, hogy lám, az iratok, lehet, hogy a padlóra kerültek, de az imádságos lelkületnek köszönhetően a provincia próbálgatta szárnyait. S milyen nagy baj lett volna, ha az ellenkezője történik. Az iratok felmagasztalva, az intézés, az ügyek; az imádság meg padlóra kerül.
A szentmise után nyomban mentem, hogy fölkeressem Kolos atyát a szobájában. De ő már a szobája előtt várt. S kérés, kérdezés nélkül kezdte mondani, hogy mi is az a titok, amit velem mindenképpen meg akar osztani. Nem ilyen, vagy olyan ügyet, hanem csak az ő ügyét, egyetlen ügyét együgyűen, a 62. zsoltár szavaival. És következett az Isten-szerelem feltárulkozása: „Isten, te vagy az én istenem (…), Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped (…). Irgalad többet ér, mint az élet (…). Lelkem szorosan átölel téged (…). Védelmezőm lettél, és szárnyaid oltalmában örvendezem”. Mondta mindezt az a Kolos atya, akinek egészsége évek óta, mint a wartburgja: a zúgó patak fölött, az ég alatt; vagy wartburgja a meredek út lejtőjén; vagy mint a provinciai iratok: a padlón. De ezt épp ő mondhatta, aki a sok jajj és baj közepette megtanulta, hogy nem a „kézi fék”, és nem a „támaszték tégla” ment meg minket, hanem az, aki a süllyedésünket megélve, azt emelkedéssé, az áldatlan állapotot magára véve, azt áldott állapottá változtatja. Ahogy az egyik ferences kispap írta Jézussal dialogizáló szakdolgozatában: „‘Elvetik és megölik’ (Mk 8,31), ezt olyan pontnak tartom a Te életedben, ahol Istennek az emberhez lehajló, pazar szeretete, eléri a csúcsot, ennél nincs lejjebb!” És ebben a „nincs lejjebb” csúcson hangzik a megfe-szített Jézus imájának csúcs-mondata: „Éli atta – Istenem vagy” (Zsolt 22,11). Ezt mondja ki a 62 Zsoltár első sora is: „Isten, te vagy az én Istenem”.
És szárnyaid oltalmában még a zuhanás is „nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe.” (Pilinszky János: Egyenes labirintus)
Kolos! Isten éltessen!
László
Ferences Média, 2020
Fényképek: Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár archívuma
