A Pasaréti Színjátszók együttese magyarországi bemutatóként viszi színpadra Viktor E. Frankl Birkenwaldi szinkronizáció című egyfelvonásos drámáját október 12-én a budapesti Pasaréti Közösségi Házban. A 16 órakor kezdődő előadás hamar teltházas lett, ezért a szervezők 18 órai kezdettel ráadás-előadást is meghirdettek, amelyre még elérhető néhány jegy. A PKH vezetőjét és a színdarab rendezőjét, Huszár Orsolyát kérdeztük a darabról és az előkészületekről.

– Sokan Viktor E. Franklt leginkább a Mégis mondj igent az életre! című könyvéhez kapcsolódóan ismerik. Hogyan mutatnád be őt és a logoterápia lényegét azoknak, akik most találkoznak vele először?

Viktor Emil Frankl osztrák pszichiáter volt, aki 1905-ben született, és már a második világháború előtt megkezdte terápiás munkáját Bécsben. Szakterülete alapvetően a neurológia és a pszichiátria volt, és különösen hatékonyan segítette az öngyilkosságra hajlamos, sérülékeny betegek gyógyítását. Zsidó származása miatt munkássága és élete is derékba tört: családjával, állapotos feleségével együtt koncentrációs táborokba deportálták. Három évet töltött különböző táborokban, s csak 1945 áprilisában szabadult ki. A családból egyedül egyik nővére élte túl a borzalmakat. A holokauszt tragédiáit és utóhatásait ő maga is mélyen megszenvedte, de éppen ezekre alapozva dolgozta ki pszichiátriai módszerét, a logoterápiát, amelynek lényege, hogy az élet minden körülmények között értelmet hordoz, és a kitűzött cél felé való haladás segít megőrizni az ember méltóságát és belső szabadságát. A freudi, sötétebb tónusú pszichoanalízissel szemben Frankl elmélete tágabb látóteret kínál: felemelő, gyógyító, életigenlő módszer, amely a legsúlyosabb, legnehezebb helyzetben élőknek is kapaszkodót adhat. Frankl professzor hangsúlyozta: a szenvedést nem kerülhetjük el, de értelmet találhatunk benne, és rajtunk múlik, hogyan viszonyulunk hozzá. 

– A szenvedésben felfedezhető értelmet, mint a Birkenwaldi szinkronizáció központi gondolatát rendezőként hogyan lehet színházi nyelvre lefordítani?

A Birkenwaldi szinkronizáció egy megrázó és elgondolkodtató dráma: egyszerre visszaemlékezés, filozófiai párbeszéd, művészi ima és hitvallás. Viktor Frankl saját traumatikus élményeit dolgozta fel, s bármily meglepő, a nehéz témájú darabban a humor is fontos szerepet kap. Drámaelméleti és színpadi szempontból viszont nagyon nehéz a mű, hiszen nem egy klasszikus, egyéni emberi konfliktusokra épülő dráma, mint például Ibsen Nórája vagy egy Csehov-színmű, hanem inkább filozofikus, elvont drámai folyamat. Van benne átalakulás és történés is, de mégis nehéz színpadra alkalmazni a hosszabb filozófiai eszmefuttatásokat. A színház sajátossága, hogy mindaz, ami történik, a szemünk előtt zajlik, egyszeri és megismételhetetlen módon. Amíg a filmnél tudjuk, hogy a vásznon látott események „valahol máshol” történnek, addig a színházban minden pillanatban jelen vagyunk, így sokkal közvetlenebb hatást vált ki.

A darab két síkon játszódik, az egyik az örökkévalóság, ahol három filozófus, Szókratész, Kant és Spinoza beszélget, elmélkedik és cívódik tézisei fölött, és próbál magyarázatot találni a földi borzalmakra, a másik sík pedig a birkenaui koncentrációs tábor, ahol a fiatal foglyokat egy SS-tiszt tartja rettegésben, néhányan feladják a harcot, a főszereplő testvérét agyonverik. És mégis a főhős, Franz – akiben természetesen Viktor Frankl személyiségét fedezhetjük fel – túlélő lesz, s megtalálja saját életértelmét, döntést hoz: élni akar, és élni fog. Azt még nem tudja, hogy ebben a földi küzdelemben vele van édesanyja és később testvére is az örökkévalóságból áttekintve, lepillantva.

A szövegben részletesen kommentálják a tábori jelenet agresszivitását – mikor, hogyan rúg bele az SS-tiszt a fiatal fogolyba, mikor üti meg őt –, mi azonban úgy döntöttünk, hogy nem mutatjuk meg mindezt a maga valóságában. Ehelyett ezt a traumatikus jelenetet átemeltük egy másik síkra: koreográfiát kapott. Az SS-katona a csizmáját csikorgatva, a színpadot dobbantva járja körbe a fiút, erős arckifejezéssel, feszültséggel. Így, hogy egyfajta szűrőt, stilizált mozgásformát alkalmaztunk, a jelenet sokkal mélyebb hatást kelt annál, mint ha nyíltan megmutatnánk az erőszakot.

– Hogyan talált egymásra Viktor Frankl drámája és a Pasaréti Színjátszók közössége?

Egyáltalán nem magunktól jutott eszünkbe, hogy feldolgozzuk ezt a művet, hiszen maga a darab sem igazán ismert, és eddig nem is volt hozzáférhető magyar nyelven, frissen jelent meg a magyar kiadás Bakos Gergely bencés szerzetes előszavával és fordításában. A Logoterápia Alapítvány és a Magyar Logoterápia és Egzisztenciaanalízis Egyesület kétnapos konferenciát rendez a Pasaréti Közösségi Házban, és engem mint intézményvezetőt kerestek meg azzal, hogy tudnék-e ajánlani egy amatőr színtársulatot, amely a konferencia keretében színpadra állítaná a darabot. Mivel a pasaréti ferences közösség ezen a téren is aktív, adta magát, hogy a helyi, több mint tíz éve működő színjátszócsapatot – amelynek magam is tagja vagyok – kérjem fel a feladatra. A próbák annyira szépen zajlottak, és annyira magunkénak éreztük a darab szellemiségét és üzenetét, hogy hamar egyetértettünk abban: nemcsak a konferencia közönségének, hanem saját közösségünknek és a tágabb körben is szeretnénk bemutatni. Így kerül sor az előadásra október 12-én, vasárnap délután 4 és este 6 órakor a Pasaréti Közösségi Házban.

– Hogyan alakultak a próbák, és milyen volt együtt dolgozni a színjátszó csapattal?

A Pasaréti Színjátszók együttese több mint tíz éve dolgozik együtt. Ez egy nagyon tehetséges, összeszokott csapat, ahol senkinek sincs egyetemi szintű színészi végzettsége, mégis olyan átéléssel és jelenléttel játszanak, hogy akár a professzionális színházakkal is felérnek. Van bennünk egy sajátos „keresztény vidámság” – az a fajta derű, ami mindenben meglátja az értelmet és a humort. A próbák nagyon jó hangulatban telnek, esténként szoktunk összejönni. Ebben a darabban most a legfiatalabb tagunk 15 éves, a legidősebb 70 körüli, de ezek a különbségek teljesen eltűnnek, mert az együtt alkotás, az együtt teremtés mindent összeköt. Mindannyian érezzük, hogy ismét valami nagyobb küldetés részesei vagyunk.

Amikor tavasszal elolvastam a művet, már akkor megjelent bennem néhány nagyon erős kép – például az, hogy hogyan is lehetne megmutatni az örökkévalóságot. Nálunk ott mindenki fehérben van, mindenki eszik, amennyit csak akar, és soha nem hízik el – szoktuk megjegyezni ezt viccelődve. Ezt a játékos, kicsit humoros gondolatot be is építettük az előadásba. Az örökkévalóság szereplői például francia drazsét esznek, a három filozófus rumos teát iszik, és aki „fölkerül” oda, az kap egy fagyit. Ez a derű és könnyedség segít egyensúlyt teremteni a darab mély, komoly tartalma mellett.

– Idén a Naphimnusz 800. évfordulóját ünnepeljük. Hogyan látod, milyen pontokon kapcsolódik össze a ferences lelkiség Viktor Frankl gondolkodásával?

Érdekes, ha Szent Ferenc életére gondolunk, látjuk, hogy rengeteget szenvedett: betegségekkel küzdött, látása megromlott, és fiatalon halt meg. Mégis soha nem hallunk tőle panaszkodást, vagy azt, hogy megbánta volna a választását. Szenvedéseiben is hűséges maradt Istenhez. Számomra Frankl terápiás módszere és egész egyénisége egy pozitív, életigenlő magatartást képvisel. Hitt az emberi szellem szabadságában, a szeretetre való képességében és a döntés lehetőségében. Így, míg Szent Ferenc a természetben találta meg és énekelte meg az Isten által teremtett világ szépségét, addig Frankl – aki zsidó származású volt, és nem keresztény közegben nőtt fel – az emberi természet és a psziché mélységeiben fedezte fel ugyanezt a csodát – de hozzáteszem, ez személyes meglátás.

Amikor arról beszél, hogy a legnagyobb szenvedésben is meg kell találni az élet értelmét, és hogy az ember a legembertelenebb körülmények között is szabad marad a gondolataiban, az akaratában, a döntéseiben – ezek a gondolatok egészen felemelőek. Azt is mondja, hogy a megváltás csak a szeretetben, a szeretet által jöhet létre. Olyan mély, keresztényi üzenetei vannak, hogy a ferences atyák is szeretik és idézik őt a prédikációikban. Például múlt vasárnap, a tíz órai misén is elhangzott egy-két gondolat Viktor Frankl írásaiból Gács Paszkál testvértől.

– Hogyan tud ez a színdarab a mai emberhez szólni? Hiszen ma is sokan küzdenek szenvedésekkel, bár talán egészen másokkal, mint Frankl korában.

Ez a darab – és maga a logoterápia is – arról szól, hogy értelmet találjunk mindenben. A nagy szenvedésnek keresztény szemmel nézve lehet az az értelme, hogy fölajánljuk valakiért, vagy hogy „kiegészítjük Krisztus szenvedését”, de ezen túl is van egy nagyon személyes üzenete. Frankl azt mondja: mindenkinek saját magának kell megírnia a „nagy művét”: minden embernek megvan a maga útja, és saját maga felelős azért, hogy milyen értelmet ad az életének. A döntés mindig a miénk: minden körülmény között megmarad a szabadságunk, a szabad akaratunk. A darabban ez szimbolikusan is megfogalmazódik: „a saját színdarabodat neked kell megírnod”. Ez a személyesség, a személyesen megtapasztalt út szerintem nagyon fontos. Mindenkinek a saját életében kell megtalálnia azt a pontot, ahol értelmet és irányt kap a szenvedése. Mert bár kétségtelen, hogy az ember néha nagyon elesettnek érzi magát, úgy érzi, erő sem marad döntésre. A legcsodálatosabb pedig azt felfedezni majd egykoron, hogy az Úr életem minden pillanatában ott volt, a leggyengébb, legerőtlenebb igenemet Ő erősítette meg, egyedül nem ment volna. 

***

Szereplők: Mráz Máté, Buzási Gábor, Jánosa Gábor, Rőder Péter, Gábor Mónika, Mráz Dániel, Czapár Andrea, Osztroluczky Brúnó, Halbauer Kamilla, Csanády Miklós, Mráz Hanna
Rendezőasszisztens: Maróty Dalma
Rendező: Huszár Orsolya 

***
Regisztrálni a 18 órakor kezdődő előadásra itt lehet: 
https://pasaretikozossegihaz.hu/programok/kultura/birkenwaldi-szinkronizacio-dupla-eloadas
***
Gál Emília
Fotók: Pasaréti Közösségi Ház
Ferences Média 2025