Hernádi Mária teológus, irodalomtörténész, a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Vitéz János Tanárképző Központjának adjunktusa A Naphimnusz lelkülete a késő modern magyar lírában címmel tartott előadást. Vele beszélgettünk.

– Ha jól tudom, a budapesti Patrona Hungariae Gimnáziumban érettségizett. Gondolom, ottani tanulmányai során találkozott először Assisi Szent Ferenc Naphimnuszával. Feltételezésem szerint az, hogy e nyolcszáz éves költemény máig tartó irodalmi hatással bír, fokozatosan válhatott világossá az Ön számára, miután elkezdett behatóan foglalkozni Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János munkásságával.

– Mindig is szerettem a Naphimnuszt mint imádságot, de mint verssel nem foglalkoztam, hiszen ez egy középkori szöveg, az én szakterületem pedig a modern magyar irodalom. Az elmúlt években viszont Bagyinszki Ágostonnal, Kardos Csongorral és Mészáros Lukáccsal együtt tagja lettem a Naphimnusz-kutatócsoportnak, és ennek a közös munkának köszönhető, hogy újra közel kerültem Szent Ferenc költeményéhez, Kardos Csongor remek új fordításában.

– Mi volt az, ami különösen megragadta Önt ebben a versben?

– A személyessége. Még a pályám kezdetén, Szegeden foglalkoztam valamennyit középkori irodalommal, az esztétika és a művelődéstörténet tárgyak keretében pedig később is. Bár szoros értelemben nem a szakterületem, mindig is szerettem a középkort. Feltűnt, hogy az akkori költemények hangvételéhez képest a Naphimnusz nagyon-nagyon személyes.

A versben megjelenő Napfivér, Holdnővér, a csillagok, a levegő, a föld, a tűz és a víz nem allegorikus figurák – ahogyan ez a középkor szimbolikus látásmódjából következne –, hanem Ferencet valóságos kapcsolat fűzi hozzájuk. Mindegyiküknek megvannak a maguk egyedi jelzői – a teremtmények mintegy saját arccal jelennek meg a vers beszélője előtt. Az is megdöbbentett, amit Kardos Csongor tanulmányából tudtam meg, hogy Szent Ferenc a Naphimnuszt halála előtt nem sokkal, már súlyos betegen, vakon, nagy fájdalmak közepette, éjszakai sötétben írta, miközben egerek szaladgáltak körülötte a cellájában. Ettől még hitelesebb a vers: bár a teremtmények ezen az éjszakán nem a legszebb arcukat mutatták Ferenc felé, ő mégis az egész életében „begyakorolt” gyönyörködéssel, megbecsüléssel és szeretettel ír róluk. Ilyen értelemben a Naphimnusz sűrítve mutatja föl Ferenc egész életét és életfelfogását.

– Kicsit visszatérve a Naphimnusz-kutatócsoporthoz: az ott újra felfedezett Naphimnusz adta a döntő ösztönzést ahhoz, hogy a költemény modern irodalmi párhuzamait keresse?

– Igen. Nem hatástörténeti vizsgálatot végeztem, bár például Weöres Sándor Ima című verse egyértelműen dialogizál a Naphimnusszal. Azt vizsgáltam, hogyan él tovább a Naphimnusz mint imádság sajátos lelkülete a három költő – Weöres Sándor, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes – műveiben.

A lelkület sokféle megjelenése közül kiemelném a Naphoz kötődő intenzív személyes élményt, amely főként Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János lírájának vált inspiratív forrásává.

– Ha nincs ellenére, beszéljünk róluk külön-külön, és kezdjük Weöres Sándor Imájával! A vers közepén ezt olvassuk: „teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra kerek pajzsaidat.” A Naphimnusz-konferencián említette, hogy ez egy utalás lehet a 84. zsoltárra…

– Igen, hiszen abban is megjelenik a pajzs motívuma: „Mivel Isten a nap és a pajzs, ő dicsőséget ad és kegyelmet. Nem tagad meg semmi jót azoktól, akik tiszta szívvel élnek, Seregek Ura, boldog, aki benned bízik!”

– Ezen túlmenően a vers visszanyúlik Dániel könyvéhez is, a három, tűzbe vetett ifjú történetéhez, akik hálát mondanak és dicsőítik Istent, amiért élve, sértetlenül kerültek ki a tűzből.

– Így van. Magának a Naphimnusznak is ez az ószövetségi szöveghely az egyik inspirálója. A Weöres-versnek már a címében (Ima) is megjelenik az imádság és az Istennel való dialógus beszédhelyzete. A lírai én rögtön meg is szólítja Istent: „Köszöntelek a folyók zúgásával…,” „Köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével…” Ugyanaz a „val-vel” rag jelenik meg nála, mint ami a Naphimnuszban (ennek ott a „per” elöljárószónak felel meg): az ember a teremtményekkel együtt és a teremtmények által dicséri az Istent.

A költeményben Isten arca világítja meg az égitesteket, majd azok világítanak az embernek – ebben is megjelenik a természet közvetítő szerepe. A Naphimnuszban a következőket olvashatjuk:

„Dicsértessél, én Uram, minden teremtményeddel,
kiváltképpen a Naptestvér úrral,
ki maga a nappal s ki által megvilágítasz minket is.
És szép ő és nagy ragyogással sugárzó,
Terólad, Legfölségesebb, jelentést hordozó.”

Ferenc mindig hangsúlyozza, hogy a teremtmények közvetítők Isten felé, Aki általuk szeret bennünket. Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája gyönyörűen fogalmazza meg ezt: „A természet nem más, mint Isten szeretetnyelve.”

– Visszatérve a Weöres-vershez: előadásában felhívta a figyelmet egy érdekes fordulatra a vers végén …

– Az Ima című versben a dicsérettől Isten jelenlétének megvallásáig jut el a lírai én: „mind a tied! valamennyiben itt vagy”. A verszárlatban viszont megjelenik az ember természethez fűződő kapcsolatának egy tipikusan modern problémája: minél egyszerűbben és nyilvánvalóbban van jelen mellettünk valami – mint itt a természet –, annál kevésbé tűnik fel nekünk: „…egyszerűségük örök titkában,/ nyíltságuk rejtelmében,/ miket állandó ittlétük miatt/ oly könnyen, szüntelenül feledünk”. A középkori ember sosem feledkezhetett meg az elemekről, az égitestekről vagy az időjárásról, mivel közvetlenül függött tőlük. A modern kor embere viszont akár az egész életét képes leélni anélkül, hogy valódi figyelemmel fordulna a természet felé.

– Nemes Nagy Ágnes munkásságát bemutatva, kiemelten beszélt az Ekhnaton-ciklusról, ami az 1967-ben megjelent, Napforduló című kötetében látott napvilágot.

– Ekhnaton, vagyis IV. Amenhotep egyiptomi fáraó (Kr. e. 14. század) a napkultusz megalapítója, vallási reformer volt. Nagyon rövid életű reform volt ez, mégis jelentős, mert ez az egyistenhit egyik legkorábbi megnyilvánulása. Ekhnáton a Napot tekintette az egyedüli istennek. Nemes Nagy Ágnes kamaszkorától kedvelte ezt a fáraót, aki elsősorban talán azért érzi rokonnak magával, mert számára is kitüntetett szereppel bírt a fény és a látomássá lényegülő látványok. A ciklus Ehnaton az égben című versét tekintem Nemes Nagy Ágnes „naphimnuszának”. A költemény hajnaltól délig mutatja a Nap emelkedő útját egy természeti tájban, ahol egy fűvel benőtt, elhagyatott vasúti sín is feltűnik – így kerül analóg viszonyba a Nap és a vonat érkezése: „jön-jön a néma robogás…” A delelés pillanatában a mozgás a mozdulatlanságba torkollik, minden megáll. Megáll az idő is, mintha kilépnénk belőle, nincs is többé idő. A vers utolsó szavai: „Mindig. Örökre. Dél.” Délben eltűnnek az árnyékok, s mindent elborít a fény – keresztény hívőként Isten jelentétét érezzük meg ebben.

Pilinszky János Dél című versében ugyanez az élmény jelenik meg, s a vers első sorában ugyanezeket a szavakat találjuk: „Dél. Örökké tartó pillanat.”

– Mintha csak folytatná Nemes Nagy Ágnes versét…

– Valóban így tűnhet, bár a Dél című verse jóval korábbi keletkezésű, mint az Ekhnáton az égben. Mindenesetre a dél pillanatának kinagyításával Pilinszky ott kezdi el a költeményt, ahol Nemes Nagy Ágnes befejezi. Ez a vers is a Nap útját mutatja: az érkező Nap sorra bevilágítja a házfalakat, háztetőket. Pilinszkynél a Nap mindig szem, tekintet is, ami végigpásztázza a tájat, és így jut el a lírai én testéig, majd azt is beragyogja, és elárasztja melegséggel. Nemes Nagy Ágnesnél teljesen háttérbe húzódik a lírai én, a tekintetén szinte mint egy kamerán át látjuk a tájat. Pilinszkynél ezzel szemben hangsúlyosan van jelen, testi valójában és testi észleletekkel. A vers végén viszont mintha a lírai én „földi jelenléte” egészen feloldódna az Örökkévaló jelenlétében, a rá való várakozásban:

„Várakozom, Növekvő fényességben
köztem s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.”

Mintha az én kettéválna egy kívülről szemlélődő tudatra, illetve egy észleleteivel jelenlévő testre. Ez a sajátosan kettős „földi jelenlét” ragyog fel és oldódik fel a mindent elborító „fényességben.”

– A három említett költőt az ötvenes években háttérbe szorították – nem véletlen, hogy velük kapcsolatban a nehéz sorsú írónemzedék kifejezést használta előadásában. A természet volt a menedék számukra, a titkos átjáró, a közvetítő csatorna Istenhez.

– Igen, a változó, a feje tetejére álló történelmi idők közepette a természet jelentette számukra az állandóságot. Egy érdekes párhuzam lehet, hogy idén szeptemberben avatták boldoggá az 1945 tavaszán vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolnát, aki szintén 1921-ben született, akárcsak Pilinszky, és aki a Balaton-felvidéken nőtt fel. Augusztusban, nem sokkal a boldoggá avatása előtt jártam ott. A vasárnapi szentmisén róla beszélt az atya, utána pedig a gyógynövények megáldása következett. A helybeli hívek kosarakban hozták a gyógynövényeket, mindenki kapott belőlük egy kis csokrot. Az atya szavaiból kiderült: Magdolna nagyon szeretett virágokat gyűjteni. Virágcsokrokba rendezte és az útszéli keresztek lábánál helyezte el őket. Miközben nézegettem a kezemben lévő cickafarkot, zsályát, eltűnődtem azon: ugyanezek a növényfajok éltek itt Bódi Magdi korában is, ugyanígy nőttek a fasizmus és a kommunizmus idején is, azokban a szörnyű időkben, amikor az élet szellemi síkján „kő kövön nem maradt”. A természet viszont megmaradt, és az állandóságot jelentette, jelenti ma is.

Láthatta ezeket a növényeket Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky is, például a Balaton-felvidéken lévő Szigligeti Alkotóházban. A természetet nem érdekli, hogy a történelem milyen viharokat produkál, csupán teszi a dolgát, folyamatosan közvetít a Jóisten és köztünk – így válik menedékké. Nem véletlen, hogy a szocializmus évtizedeiben olyan sokan kirándultak – s ha a hatalom szemében gyanúsak voltak is, ezt bármikor megtehették. A természet jelentette nekik a szabadság szféráját. Az említett költők még hívő családokban nőttek fel, vallásos műveltséget hoztak magukkal. Alapvető élményük és tudásuk volt arról, hogy a természeten keresztül Isten felé közeledünk, s hogy a teremtés a Teremtőről beszél. Ezt a tudást későbbi, felnőtt életükben, a szocializmus évtizedei alatt sem felejtették el.

– Visszatérve Pilinszkyhez, neki is van egy ciklusa, az 1959-ben megjelent Harmadnapon című kötetben: a KZ láger falára a címe. Benne az öt, nagyon híres lágervers – például a Francia fogoly – után következik négy, úgynevezett „Nap-vers.”

– Ezt a négy verset – az Aranykori töredék, az Impromptu, A szerelem sivataga és a már említett Dél címűt – én neveztem el „Nap-ciklusnak”, ugyanis sajátos kompozícióba rendeződnek. Az első, az Aranykori töredék és az utolsó, a Dél című vers két olyan költemény, amiben a Nap élménye Isten-tapasztalattá válik. Az Aranykori töredékben ezt olvassuk:

„Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzik csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesül,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakító
és olyan édes. Úgy igaz minden.”

A lírai én azt éli meg, hogy a rásütő Nap melegében és fényében szeretve érzi magát. Ez a fizikai észlelet és a nyomában járó jó érzés vezeti el őt az Isten jelenlétéig – bár Isten neve sehol nincs leírva.

Az Aranykori töredék és a Dél két szerelmes verset fog közre, az Impromptut és A szerelem sivatagát. Az elsőben egy szerelem kezdetéről értesülünk, a reményről és az örömről, hogy a szerelem megvalósulhat. A szerelem sivataga viszont már egy elmúlt szerelemre tekint vissza. Mindkét versben nyár van, s a Nap mint forróságot és szárazságot hozó, pusztító szenvedély jelenik meg. A négy vers kompozíciója azt sugallja, hogy meg kell járnunk ezeket a poklokat ahhoz, hogy, a Nap fényét és melegét észlelve, újra visszatalálhassunk az Örökkévaló időtlen jelenlétébe.

Ezért fogja közre a két istenes vers a két szerelmes verset. A Dél, az utolsó vers mintegy  a kompozíció csúcspontja.

– A keresztény szimbolikában a Nap Krisztust szimbolizálja, mivel az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt jelképezi.

– Igen, Krisztus a „Sol Invictus”, a Legyőzhetetlen Nap.

– Adott tehát egyfelől egy nyolcszáz évvel ezelőtt keletkezett vers, másfelől olyan modern magyar költők, akiknek egyes versei kapcsolatba hozhatók a Naphimnusszal. A költészet, a művészet időtlenségének tényét támaszthatja alá, hogy ennyi érintkezési pontot, a lelki-szellemi rokonságot fedezhetünk fel a különböző korokban született művek között?

– Igen, és ez több is, kevesebb is, mint puszta irodalmi hatástörténet. Kutatómunkám során arra kerestem a választ, hogy a Naphimnusz lelkülete hogyan él tovább a késő modern magyar költészetben. A lelkület itt három dolgot jelent: a teremtmények által a Teremtőhöz kapcsolódni; szeretetteljes kapcsolatban lenni a Teremtményekkel, ami istendicséretté válik; végül pedig: az egész teremtést a Teremtőben pillantani meg. Ez a lelkület korántsem szűnt meg a középkorral – az említett három költő életművében éppen ezt próbáltam tetten érni.

***

Forrás: Magyar Kurír (Bodnár Dániel)
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Fotó: Lambert Attila
Ferences Média 2025