A Szó szimfóniája című előadássorozat áprilisi alkalmán Dr. Mészáros Lukács, az ELTE Természettudományi Kar Őslénytani Tanszékének kutatója tartott előadást a Pasaréti Közösségi Házban április 7-én. A Naphimnusz-év témájához kapcsolódva Assisi Szent Ferenc nyolcszáz éves költeményét a mai természettudományok tükrében vizsgálta, bemutatva a hallgatóságnak, melyek az ökológia és a Naphimnusz lehetséges kapcsolódási pontjai, mit üzenhet Assisi Szent Ferenc tanítása a mai kor embere számára.
Mészáros Lukács több mint harminc éve tart Bagyinszki Ágoston ferences szerzetessel, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanárával együttműködésben Apóriák címmel a természettudomány és a teológia párbeszédét górcső alá vevő kurzust az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, emellett gyakori előadója a Sapientia-főiskola konferenciáinak, a szentendrei Ferences Gimnáziumban pedig biológiát tanít, rendkívüli figyelmet fordítva a tehetséggondozásra a természettudományok területén. Paleontológusként elsősorban paleoökológiával foglalkozik: az ősmaradványok kapcsán a hajdanvolt környezetváltozásokat vizsgálja.
Miképpen lehet a Naphimnusz egyszerre nyolcszáz éve aktuális, ugyanakkor eredeti költemény? Azt gondolnánk, a középkori ember számára a természettudomány még igazán a helyén volt a teremtettség rendjében. Miközben úgy vélekedünk, hogy a kor embere úgy tekintett a természetre mint Isten teremtményére, amelyből a Teremtő üzenete kiolvasható, Szentviktori Hugó (Hugo de Sancto Victore, 1096/1097–1141) már száz évvel Assisi Ferencet megelőzően felhívta a figyelmet: „sok a tudós, de kevesen ismerik, hogy tudni miként érdemes”; a tudás és a bölcsesség ösvénye kettévált. A Naphimnusz ezt a megbomlott egyensúlyi képet billenti vissza: amikor Ferenc a létezőket a teremtés misztériumában szemléli („Dicsértessél, én Uram, minden teremtményeddel…”), létük legmélyére lát. Olyannyira így van ez, hogy bár a természetszemlélet nagy változásokon mentkeresztül a Ferencet követő évszázadokban, az ő szemlélete mégis örökzöld maradt: ez a lényegi látás már nem változik. Ha ez a változatlanság igaz, miképp tud a Naphimnusz mégis eredeti lenni? Ferenc nem megváltoztatni akarja a természetről alkotott képet, hanem visszahelyezi azt a megfelelő, bármely korban alkalmazható kontextusába, amely szerint a teremtett világ ajándék, a teremtmények testvéreink, a teremtés pedig Istenről beszél, róla hordoz jelentést.
A természettudomány napjainkra rendkívül specializálttá vált: amikor az egészen kis részleteket vizsgálja, szinte elszakad a természettől. Az evolúciós alapú és ökológiai szemléletű tudományterület azonban alkalmas arra, hogy Szent Ferenc ma is visszabillentse eredeti egyensúlyába: az evolúció vizsgálata által megérthetjük, hogy minden teremtmény a testvérünk, az ökológiai szemlélet pedig rávilágít: a természet minden létezője ajándék. Ferenc lépteit követve ráébredhetünk: minden Istenről beszél.
„…nincs ember, ki méltó lenne megnevezni téged” – kiált fel Ferenc, majd mégis megszólítja a Teremtőt: dicséri őt, ám a kibeszélhetetlen, megnevezhetetlen Jó dicsérete nem általa, hanem a teremtett világ által születik meg.
Mészáros Lukács a Naphimnusz egyes strófáit sorra véve, azokhoz a természettudományból vett példákat illesztve tartotta meg előadása második szakaszát.
„Dicsértessél, én Uram, minden teremtményeddel, / kiváltképpen a Naptestvér úrral”
A középkori ember számára az éjszaka a maga sötétjével, hidegével, a rablók fenyegetésével veszélyes, rémisztő közeg volt: a napfelkelte egyet jelentett az élettel. A Nap a mai ember számára is az élet létrejöttének energiaforrása, amely miközben nem része az ökológiai körforgásnak, minden pillanatban fenntartja azt: nélküle a bioszféra és benne az ember azonnal a halálba zuhanna. A Nap a Naphimnusz egyetlen olyan szereplője, amelyet nem tudunk közvetlenül károsítani, ám arra képesek vagyunk, hogy a köztünk levő kapcsolatot megzavarjuk – ez pedig halált hozhat az ember számára. Hasonlóképpen van ez a Teremtővel való viszonyunk kapcsán is: ha a kapcsolat harmóniája megbomlik, az veszélyezteti az életet.
„Dicsértessél, én Uram, Hold nővérért és a csillagokért”
Assisi Ferenc kora óta az égitestekkel kapcsolatos tudásunk is gyökeres változásokon ment keresztül, ám a csillagos ég változatlan ámulattal tölti el minden kor emberét. Amikor a tengeri teknősök kikelnek a tengerpart közelében lerakott tojásokból, a hold és a csillagok tükröződő fénye alapján találnak el az életadó tengerhez. Ám a dűnesorok tetejére épített szállodaláncok erős világítása gyakorta megzavarja tájékozódásukat, s ha rossz irányba indulnak el, az a vesztüket jelentheti.
A Teremtő közel jön hozzánk: aki csillagokat ajándékoz a teknősöknek, az embernek önmagát adja, megtestesül, emberré lesz. S ha egyszer ennyire közel jött hozzánk, többé már mi sem kételkedhetünk szeretetében.
„Dicsértessél, én Uram, Szél testvérért / és a levegőért, a felhős és derűs égért és minden időért”
„Nincs rossz idő, csak alkalmatlan öltözék” – tartja a mondás. Ferenc és társai korában azonban az időjárásnak való kiszolgáltatottság sokkal végletesebb, húsba vágóbb valóság volt, mint napjainkban. Mészáros Lukács Az igazi és tökéletes örömről című írását idézve emlékeztetett Ferenc tapasztalatára: „Perugiából jövök vissza, és késő éjjel érek ide, és sáros téli idő van, és olyan hideg, hogy habitusom széléről jégcsapok lógnak, és egyfolytában a lábamat verdesik úgy, hogy ezekből a sebekből vér folyik…” Mindannyian ismerjük a történet végét: ha a testvérek nem engednék be az „átfázva és átfagyva” a kapunál toporgót, s az még így sem indulna fel türelmetlenül, ebben áll „az igazi öröm, az igazi erény és a lélek üdvössége”. Bár Ferenc mélyen megtapasztalta az időjárás viszontagságait, mint mi, mégis dicséretre hív a „felhős és derűs” időben egyaránt – s napjainkban mi is megtapasztalhatjuk, hogy a fagyos időnek milyen hatalmas jelentősége van: elég ha a téli enyhe idő következtében nyárra meg nem ritkuló kullancsállományra gondolunk. Zlinszky Jánost, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem égisze alatt működő Teremtésvédelmi Kutatóintézet vezetője a klímaváltozás jelenségei kapcsán idézve az előadó felhívta a figyelmet: napjainkban már nem az a kérdés, hogy mi fog történni a klímával, hanem az, hogy hogyan tudunk rá felkészülni. Keresztényként pedig arra is meghívást kaptuk, hogy keressük e változások helyét Isten üdvösségtörténeti tervében.
„Dicsértessél, én Uram, Víz nővérért”
A víz tulajdonságai annyira különlegesek, hogy a teremtett világban egyetlen más anyag sem tud hasonló szerepet betölteni: bár színtelen, szagtalan, Ferenc szavaival élve „hasznos és alázatos, és drága és szűzi tiszta”, szelíd anyag, amely rendkívül közel jön hozzánk. Ám az áradások, viharok alkalmával nagy ereje is nyilvánvalóvá válik: a víz nagy, gyakran pusztító erejében is közel jön hozzánk.
„Dicsértessél, én Uram, Tűz testvérért”
Ferenc számára – s ezzel a mai ember is azonosulni tud – a tűz a Nap „kistestvére”: az éjszakában felfénylő tűz elhozza – legalább időlegesen – a Nap melegét, a világosságot, enyhítve az emberre éjszaka leselkedő veszélyeken. Ahogy a Nap, úgy a tűz is életadó: a fotoszintézis által sejtjeinkben hordozzuk a belőle nyert éltető energiát: ha eltűnne sejtjeinkből, mi sem maradnánk életben.
„Dicsértessél, én Uram, Földanya nővérünkért”
A minket fenntartó és kormányzó, sokféle gyümölcsöt, füveket és színes virágot termő Földanya nővérünkről szóló strófa a Naphimnusz leginkább ökológiai szemléletű versszaka, amelynek apropóján az előadó a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Felelősségünk a teremtett világért című, 2008-ban kiadott körlevelének bevezető sorait idézte: „A természeti környezet gyorsuló pusztulása és a globális klímaváltozás immár realitás. Hatását az emberek szó szerint saját testükön érzik: hőség és aszály, viharok és heves esőzések, olvadó gleccserek és árvizek, kieső termés és terjedő betegségek. A globális éghajlatváltozás átfogóan veszélyezteti a mai, és még sokkal erősebben az eljövendő generációk életfeltételeit, valamint az emberen kívüli természetet. Biológiai, szociális és térbeli kihatásai ezért komoly kihívást jelentenek az emberiségnek. A kihívásra cselekvően kell válaszolnunk. Isten gondjainkra bízta a teremtést, ezért felelősek vagyunk érte.” Arra kaptunk meghívást, hogy megőrizzük azokat a javakat, amelyeket a teremtő Isten ajándékozott nekünk a földön, és amelyek nemcsak számunkra, de az utánunk jövő nemzedékek, a nehéz gazdasági helyzetben élő nemzetek és az egész világ számára fontosak. Ezt a szemléletet hangsúlyozza Ferenc pápa is Laudato si’ kezdetű enciklikájában a biodiverzitás megőrzésének védelmében: „De nem szabad a különböző fajokra csak mint lehetséges kiaknázható »erőforrásokra« gondolni, nem feledkezhetünk meg ugyanis arról, hogy azok önmagukban is értékesek. Minden évben több ezer növény- és állatfaj tűnik el, amelyeket többé már nem ismerhetünk meg, gyermekeink már nem láthatják őket, örökre elvesztek. Túlnyomó többségük emberi beavatkozáshoz kapcsolódó okok miatt hal ki. Miattunk több ezer faj nem tudja már létével dicsőíteni Istent, és nem tudja közölni velünk saját üzenetét. Ehhez nincs jogunk.” (LS 33)
„Dicsértessél, én Uram, azokért, kik megbocsátanak szerelmedért”
A legendák tanúsága szerint Ferenc a megbocsátásról és az üldöztetések elviseléséről szóló versszakot konkrét céllal, utólag illesztette költeményéhez: azt elérendő, hogy kibékítse egymással az assisi püspököt és a podesztát. Azt hihetnénk, az önzetlenség kizárólag az emberre jellemző tulajdonság, de Mészáros Lukács felhívta a figyelmet arra, hogy az altruista magatartás az állatvilágban is megfigyelhető, s minél erősebb a rokonsági fok két állatfaj között, annál erőteljesebb a jelenség.
Antropológiai kutatások szerint az emberré válás legfontosabb eseményei közé a tagolt beszéd, a művészet és a vallás megjelenése tartozik. Az ember homo religiosus – hangsúlyozta az előadó –, akinek léte kizárólag Istennel való kapcsolatában értelmezhető.
„Dicsértessél, én Uram, testi Halál nővérünkért”
A Naphimnusz utolsó, a teremtményeket megszólító versszaka a földi élet végességére irányítja figyelmünket. Miért halunk meg? Gánti Tibor (1933–2009), a váci születésű, az élet elméletét kutató természettudós a potenciális életkritériumok között a növekedés és szaporodás, valamint az öröklődő változás képessége mellett a halandóság képességét határozta meg harmadik elemként. Szervezetünkben a lebontó folyamatok túlsúlyba kerülése az építő folyamatokhoz képest – azaz az öregedés – éppúgy az életünk része, mint az élet kezdetén tapasztalható növekedés és fejlődés.
A teremtmények tanítása
Mire tanítja tehát az embert az őt körülvevő teremtett világ? Minden Istenről beszél: a Nap, a tűz életet ad, a létben tart bennünket; a hold, a csillagok, a víz szelíden közel jönnek hozzánk; a változatos időjárási jelenségek és a földi élet hanyatlása akkor is a javunkat szolgálják, ha nehéz tapasztalatokat hoznak magukkal; a föld és minden, amit hordoz, táplál minket, ugyanakkor nemcsak ajándékaiért, hanem önmagában is szeretetre méltó. Az ember kiváltságos helyzetben van a teremtmények között, hiszen közvetlen kapcsolatban lehet Istennel, s ez a kivételezett helyzet lehetőséget ad arra, hogy a teremtményekért és a teremtmények nevében is hálásan dicsérje Istent, köszönetet mondjon neki, és nagy alázatossággal szolgálja őt.
Az előadást követően Kardos Csongor OFM, A Szó szimfóniája előadássorozat szervezője elmondta: a ferences jubileumok tematikáját feldolgozó sorozat ősszel folytatódik a Pasaréti Közösségi Házban: az október 8-án tartandó alkalom előadója Hernádi Mária irodalomtörténész lesz.
Az előadás az alábbi linken visszanézhető:
***
Kámán Veronika | Ferences Média 2025
