Mit jelent valóban rábízni az életünket Istenre? Nemcsak kimondani, hogy „legyen meg a Te akaratod”, hanem elhinni akkor is, amikor minden bizonytalanná válik – amikor elveszítjük azt, akivel egy életre szövetséget kötöttünk, vagy amikor el kell engednünk a gyermekeinket a saját hivatásuk felé. Komáromi Mária életében a szenvedés nem kerülőút, hanem találkozási pont Istennel – ahol a végső biztonság nem a körülményekben, hanem abban a reményben gyökerezik, hogy bármi történjék is, az ember élete Isten kezében van.

Volt az életedben egy meghatározó istenélmény, vagy inkább csendesen nőttél bele a hitbe?

Mind a kettő igaz rám. Kicsit „késői” gyerek vagyok: négy jóval idősebb testvérem van, akik még akkor születtek, amikor a szüleim csak afféle „szalonkeresztények” voltak. Később azonban megtértek, és évekig imádkoztak egy gyermekért, aki már ebben az élő hitben fogan. Így születtem meg én, négy évnyi imádság után. Protestáns közegben nőttem fel: nagyon korán megismertem a Szentírást, és a hit természetes része volt az életünknek. Mégis volt egy személyes vonzódásom a katolicizmus felé. Gyerekként gyakran jártam be a Ferenciek téri templomba, és egyszerűen azt éreztem: ott van az Isten. Nem tudtam megmagyarázni, de biztos voltam benne, s később megtudtam, hogy valóban ott van az Oltáriszentségben.

Mikor katolicizáltál?

Nagyon fiatalon megismertem a későbbi férjemet, aki mélyen ismerte a katolikus teológiát. Hosszú hitvitákat folytattunk, amelyek számomra mindig nagyon izgalmasak voltak. Különösen a liturgia szépsége ragadott meg – például a nagyszombati szertartás, amit szinte elém festett a szavaival és teológiai jelentésével. Végül 18 évesen döntöttem úgy, hogy katolizálok. A szüleim ezt eleinte nehezen fogadták, de Gyökössy Endre – „Bandi bácsi” – református lelkész azt mondta nekem: „Kislányom, kövesd a Jézusodat.” Ez felszabadító volt. Ami még igazán megragadott, az az Oltáriszentség valóságos jelenléte. Úgy szoktam mondani: addig a „vőlegény képét” szerettem – ez volt a Szentírás –, de amikor magával a Vőlegénnyel találkoztam, minden megváltozott. Ez azóta is az életem közepe. Amikor a valóságos jelenlétet megtapasztaltam, az meghatározó istenélmény volt. 

Ha ilyen erős volt ez a tapasztalat, esetleg megfordult benned a szerzetesi hivatás gondolata is?

Nem. Sosem. Valahogy természetes volt számomra a házasság útja. Mint említettem, protestáns közegben nőttem fel, ahol a lelkészek is családban élnek, így ez nem volt kérdés. Jánossal 1972-ben házasodtunk össze. Hat gyermekünk született tíz év alatt – öt fiú és egy lány. Közben egyre mélyebben éltük a katolikus hitünket; különösen a liturgia szépsége lett fontos számunkra.

Azóta a Ferences Világi Rend tagja is vagy. Hogyan vezetett az út a ferences lelkiséghez?

A liturgikus megújulás körébe kerültünk, sok barátság született papokkal, zenészekkel. A lakásunkban tartottunk összejöveteleket, képzéseket. Így ismertük meg Barsi Balázs atyát is. Ő mondta egyszer: „Ti tulajdonképpen úgy éltek, mint a ferencesek.” Meghívott bennünket egy közösségbe, és lassan megérett bennünk a felismerés: ez a mi utunk. 1996-ban tettünk örökfogadalmat a Ferences Világi Rendben.

Mit jelent számodra a ferencesség a hétköznapokban?

Elsősorban azt, hogy ez egy Rend – nem csupán egy mozgalom. Olyan közösség, ahol nem mi választjuk egymást, hanem az Úr adja mellénk a testvéreket. Ez megtanít szeretni akkor is, amikor nem könnyű. Nagyon fontos a minoritás is: hogy ne gondoljam magam többnek másoknál. Akkor sem, ha világi értelemben sikeres vagyok. A három fogadalmat mi is éljük, de a saját életállapotunk szerint. A tisztaság például nálunk a házastársi szeretet tisztaságát jelenti. Az engedelmesség pedig azt, hogy igyekszünk harmóniában élni a családunk és az egyház rendje szerint egymással is, elöljáróinkkal is.

A gyermekeitek hitbéli nevelése hogyan zajlott? 

Nagyon tudatosan. Azt vallottuk, hogy a kegyelem a természetesre épít. Tehát olyan közeget akartunk teremteni, ahol jó hívőnek lenni. Minden este együtt imádkoztunk. Volt egy kis „házi oltár”, mécsesekkel, virággal. A gyerekek egymás után imádkoztak – ki-ki a maga módján, végül mi felnőttek is, a magunk módján. Tapasztalhatták, hogy mi hogyan szólítjuk meg a Mennyei Atyát.  Nem volt kötelező megszólalni, de jelen lenni igen. 

Ez nem vált kényszerré?

Nem, mert szabadság is volt benne. Volt, aki kamaszként már inkább külön imádkozott vagy Bibliát olvasott. A lényeg az volt, hogy Isten jelenléte természetes része legyen az életnek. A vasárnap szintén alap volt: együtt mentünk misére, közösen ünnepeltünk. Ugyanígy a közös étkezéseknek is ünnepi jelleget adtunk, illetve nagyon fontos volt a beszélgetés – minden nap, legalább a vacsoraasztal körül leültünk a gyerekekkel beszélgetni, kérdések és számonkérés nélkül.

Két fiatok is ferences szerzetes lett. Imádkoztatok esetleg papi és szerzetesi hivatásért a családban? 

Nem neveltük őket erre. Soha nem mondtuk, hogy „legyél pap”, csak azt, hogy „Uram, tegyél velük, amit akarsz.” Amikor az egyik fiam bejelentette, hogy ferences szeretne lenni, tréfásan azt mondta: „Anyu, kérem a pofonomat” – mert emlékezett egy történetre Don Boscóról. Ez mutatja, mennyire szabad döntésként élte meg.

Ahogy mesélsz a családotokról, nagyon erős egység rajzolódik ki: egy összetartó, élő közösség képe. Ebből a szempontból milyen volt megélni azt, hogy két fiad egy másik közösséghez, a rendi családjához tartozik, és már nem tud mindig részt venni a közös alkalmakon? 

Én ezt nagyon hamar elfogadtam. Talán azért is, mert tudtam, hogy korábban fölajánlottam őket Istennek, és láttam rajtuk, hogy a helyükön vannak, boldogok abban az életben, amit választottak. A testvéreiknek ez nehezebb volt – és talán a mai napig az. Egy nagy családban különösen erős az igény arra, hogy együtt legyünk, hogy mindenki jelen legyen. Van azonban egy biztos pont: december 26-án mindig együtt ünneplünk, és erre a két szerzetes fiam is hazajön. Ezt a rendi életük is lehetővé teszi. Ezen kívül érdekes módon egy kicsit „belterjesek” lettünk: a családi eseményekre gyakran az egyik fiamat hívják papként, mert nagyon szeretik, ahogyan misézik és prédikál. Ilyenkor ő szolgál a családban – ez is egyfajta jelenlét. Egyébként a házas gyerekeimet is el kellett engednem, hiszen már saját házastársuk, családjuk van.  

Te magad is látogatod őket?

Igen, gyakran. Az egyik fiam Szécsényben szolgált káplánként, ma plébánosként, és rábízták az elsőáldozók felkészítését. Mivel tudta, hogy én hosszú évtizedeken át foglalkoztam ezzel, meghívott, hogy segítsek. Nálam mindig fontos volt, hogy ne csak a gyerekeket készítsük fel, hanem a szülőket is: nekik lelki alkalmakat tartottam, nem pusztán gyakorlati megbeszéléseket. Ezt a gyakorlatot ő is átvette, így már évek óta havonta tartok előadásokat ott a szülőknek. Ezekből mindig mély, személyes találkozások születnek. Ilyenkor általában néhány napot ott töltök a kolostorban, együtt étkezünk a testvérekkel – és ez mindig különleges élmény. A ferenceseknél van egy gyönyörű hagyomány: minden rendtárs édesanyját a saját édesanyjukként tisztelik a testvérek. Én pedig ugyanígy tekintek rájuk: mindegyikük egy kicsit a fiam. 

Ha már szülők felkészítése: a papok és szerzetesek szüleinek lelki kísérése ma már külön figyelmet kap. Te találkoztál ezzel? 

Igen, és nagyon fontosnak tartom. Volt alkalmam részt venni ilyen lelkigyakorlaton, és mi magunk is tartottunk ilyet – például Erdélybe hívtak meg minket a ferencesek szüleihez. Eredetileg egy előadás lett volna, végül többnapos alkalom lett belőle. Egy ilyen döntés valóban az egész családot érinti. A testvéreknek és a szülőknek is meg kell tanulniuk elengedni azt, aki hivatást kapott. És ez sokszor nem könnyű – különösen, ha valakinek egyetlen gyermeke van. Talán ez is közrejátszik abban, hogy ma kevesebb a hivatás: kevesebb a gyerek, és nehezebb odaadni őket.

Most, immáron nagymamaként milyen szereped van a hit átadásában?

Csak közvetett. Nem irányítok, inkább csak jelen vagyok. Ahogy tapasztalom, a gyerekeim igyekeznek továbbadni, amit tőlünk kaptak, de kétségtelen, hogy a világ is erősen hat az unokákra. Van olyan unokám, aki épp „ateista korszakát” éli, mégis velünk imádkozik. Bizonyos dolgaival nem értek egyet, és ezzel ő is tisztában van, ahogy azzal is, hogy ettől még nagyon szeretem.

Mi volt a legnehezebb „igen”, amit ki kellett mondanod Istennek?

A férjem elvesztése. Negyvenöt évnyi házasság után, egyik napról a másikra halt meg. Ez óriási sokk volt. Ugyanakkor a halála körül olyan békét és szépséget tapasztaltam, amit nem lehet szavakba önteni. Például az arcára nagyon tisztán emlékszem… mintha már a menny felé nézett volna.  

Hogyan élted meg a gyászt?

Voltak mély fájdalmak, sok sírás és magány. De például düh nem volt bennem. Inkább egy lassú tanulási folyamat volt, hogy hogyan engedjem el őt. Évekig tartott, mire valóban el tudtam engedni. De közben azt is megéltem, hogy a kapcsolatunk nem szűnt meg, csak más dimenzióba került. Ma már határozottan úgy érzem, hogy elengedtem – de nincs vége. Valahogy továbbra is jelen van az életemben. Nem misztikusan, hanem egyszerűen összetartozunk.

Melyik volt az az élethelyzet, ami leginkább próbára tett?

Azt hiszem az, amikor kiderült, hogy az egyetlen lányomnak agydaganata van. Ez már felnőtt korában történt, négygyermekes édesanyaként. A legkisebb gyermeke akkor nyolc hónapos volt. Egy jelentős méretű daganatot találtak nála, amit meg kellett operálni. Ez nagyon nehéz időszak volt. Ugyanakkor már ekkor is megtapasztaltuk, hogy a nehézségben kegyelmek is érkeznek: orvosok, lehetőségek, megoldások. A műtét sikerült, bár egy kis rész bent maradt. Később viszont egy új eljárással – koponya megnyitás nélkül – sikerült végleg kezelni. Visszanézve valóban egy kegyelmi folyamat volt, de az elején ezt még nem lehetett látni. Ami számomra különösen tanulságos volt ebben az egészben, az a lányom és a férje hite. Semmi panaszkodás, semmi önsajnálat – mély bizalommal élték meg az egészet. Nagyon sokat tanultam ebből.

Mintha ezek az helyzetek mindig egy belső útra hívnának…

Így van. Ezek nem megspórolható dolgok. Az ember csak az úton kapja meg azt, amit meg kell tanulnia. Nem előre. A Szentírásban szinte minden történet erről szól. Nincs olyan ember, akinek ne lett volna keresztje. De éppen ezekben a helyzetekben találkoznak Istennel. Ő nem ad olyan terhet, amit ne lehetne elhordozni. Lehet, hogy előre elképzelni sem tudjuk, hogyan, de amikor ott vagyunk, megkapjuk hozzá az erőt.

Igen, tulajdonképpen nem is mi „oldjuk meg”.

Igen, sokszor inkább az történik, hogy Isten átvezet rajta. Nekünk csak bele kell állni. Ha komolyan vesszük az ígéreteket – hogy Isten hűséges, hogy van kiút –, akkor ezek nem puszta szavak, hanem valóságok. 

A kérdés csak az, hogy elhiszem-e, elfogadom-e, hogy ez már adott?

Pontosan. Nem majd egyszer, talán – hanem már most.

Volt olyan időszak, amikor megingott a hited? 

Nem a hitem, inkább az őszinteségem. Volt egy idő, amikor noha a Miatyánkban azt mondtam: „legyen meg a te akaratod”, közben tudtam, hogy nem így gondolom. De a nehezebb és kilátástalanabb élethelyzetek megtanítottak arra, hogy az erőt mindig akkor kapjuk, amikor szükség van rá. Ez oldotta fel a félelmeimet. Istenre rá lehet hagyatkozni. Nem elméletben, hanem konkrét helyzetekben. A legnagyobb biztonság az, ha az ember tudja: bármi történik, a végén az örök élet várja.

***

Ádám Rebeka Nóra
Fotó: Andrei Ivanov
Ferences Média 2026