Az idei évet megjelöli Szent Ferenc halálának nyolcszázadik évfordulója. Ebben az összefüggésben ünnepeljük az Úr húsvétját megújult tudatossággal: Ferenc, jóllehet 1226. október 3-án halt meg, távol a húsvéti liturgikus időtől, mégis valódi húsvétként élte meg halálát, olyannyira, hogy „nővérének” nevezte azt.

Egy beszédes gesztus is tanúsítja ezt: Ferenc hallani akarta János evangéliumának 13. fejezetét, a lábmosás történetét, amely a szolgálatról és az alázatról szól. Abban a legvégső pillanatban már átlépte a halál küszöbét, Krisztus húsvéti misztériumának szívében lakozott.

Ma bizonytalanságokkal teli időben élünk: a geopolitikai változások, a népeket és nemzeteket szétszakító háborúk, valamint társadalmaink válságai próbára tesznek bennünket. Könnyű felszínes vigaszokat keresni ilyen nehézségek közepette. Ferenc azonban más utat mutat nekünk.

Testvérünk már megtérésének kezdetétől megtanulta, hogy ne meneküljön a halál elől. Találkozott a leprásokkal, és elkezdte Istennek átadni önmagát, legyőzve a félelmet. Szembenézett teremtményi állapotával, és elfogadta a hozzá tartozó határokat. Itt látta meg, hogy ami keserű volt, édessé válik. Hány kicsinyben, szegényben és saját testvéreiben járta végig ezt az utat!

Így készült fel az utolsó találkozásra: úgy döntött, hogy mezítelenül hal meg a csupasz földön, így követve Mesterét. Nem tagadta meg saját törékenységeit – a stigmákat, a betegséget, a vakságot, a testvérekkel és a Rendben fellépő konfliktusokat –, és nem a saját és mások nyomorúságának eltűnésére vágyott, hanem arra a kegyelemre, amely átformálja azokat (Simone Weil).

A színeváltozás eseménye, amely a nagyböjti utat jelzi, nem szakítja meg a kereszt felé vezető utat. Nem szünteti meg a konfliktust, nem függeszti fel a történelmet, hanem feltárja annak mély értelmét. Így Ferenc Verna hegyén és haldoklása közben a Porciunkulánál a sebek által fedezte fel a fényt; a Naphimnusz szavaival énekelte meg az életet, miközben meghalt, és magát a halált is a szeretet és a szolgálat cselekedetévé alakította át.

Ma a történelem vajúdásában, amely a szülés fájdalmaihoz hasonlít, arra vagyunk hivatottak, hogy felismerjük: nem a sötétségé az utolsó szó. Felfedezhetjük benne a feltámadás jeleit, amelyeket az Úr vet el. Mint Ferenc, tanúivá válhatunk egy olyan reménynek, amely túlmutat a felszínes optimizmuson, mert a sötétségen halad át, egy olyan fénynek köszönhetően, amely elér bennünket, és megváltoztatja látásmódunkat.

Ferenc döntése, hogy halála pillanatában a lábmosás történetét akarta hallgatni, mélyen megszólít bennünket. Megmutatja, hogy a húsvét nem egyszerűen csak az év egyik időszaka, hanem az élet egy formája. Húsvéti módon élni azt jelenti, hogy az élet minden pillanatát – az örömtől a törékenységen át a halálig – átöleljük. Itt tanulunk meg kilépni önmagunkból, lehajolni, hogy megmossuk testvéreink lábát, különösen azokét, akik a leginkább szennyezettek és megsebzettek: ez a kulcsa annak, hogy minden sötétségen áthaladjunk.

Gyengeségeink, közösségeink válságai és korunk ellentmondásai nem akadályai a húsvétnak; éppen ezeken a helyeken teljesedik be. Ferenc kézzelfoghatóvá teszi számunkra, hogy minden halál „nővérré” válhat, ha Krisztus szívével és kezeivel éljük meg, aki Szolga és Úr.

Ebben a jubileumi évben, miközben Szent Ferenc húsvéti halálára emlékezünk, könyörögjünk a kegyelemért, hogy mindennapi húsvétunkat szabadsággal és ráhagyatkozással élhessük meg. Kérjük, hogy a bennünket megrémítő idők jeleiben felismerhessük egy születendő új világ vajúdását. Imádkozzunk azért, hogy végül át tudjuk adni életünket az Atyának és azoknak az embereknek, akiket Ő szeret és boldognak akar tudni.

A megfeszített és feltámadt Úr, akit Ferenc szeretett és követett, világosítson meg minket, és a Lélekben alakítsa át félelmeinket bizalommá, sebeinket a fény forrásaivá.

Áldott, szent húsvétot kívánok mindenkinek testvéri öleléssel!

Fr. Massimo Fusarelli OFM
miniszter generális