A fények éneke – Szent Ferenc és Molnár-C. Pál találkozásának állomásai a Ráth Lépcső Galériában

2026.09.18.

Szeptember 16-án nyílt meg a Ráth Lépcső Művészeti Galériában az Il Cantico della Luce – A fények éneke című Molnár-C. Pál kiállítás, amely a Szent Ferenc tranzitusának 800. évfordulója alkalmából szervezett jubileumi rendezvénysorozat részeként született meg. A tárlat egy középkori szent és egy XX. századi magyar művész különös találkozásának állomásait mutatja be, ahol a műalkotások, a személyes emlékek és a ferences lelkiség szempontjai szoros egységgé fonódnak össze.

A kiállított művek között nemcsak Szent Ferenc alakja tér vissza újra és újra, hanem a természet, a fény, a szenvedés és a megváltás, a teremtett világ öröme és az a keresés is, amely a láthatótól a láthatatlan felé vezet. „Talán nem véletlen, hogy a fény lett a kiállítás gondolati középpontja. Molnár-C. Pál művészetében a fény nem csupán festészeti eszköz: valami többet is hordoz. Örömet, reményt, hitet és egyfajta belső ragyogást” – fogalmazott a megnyitón Mráz Móni, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány rendezvényszervezője.

A kiállítás arra hívja a látogatót, hogy ne csupán szemlélje a műveket, hanem időzzön el előttük, és engedje, hogy a képek mögött felsejlő történetek, érzések és kérdések is megszólaljanak. „Azt szeretnénk, hogy ez a tárlat ne egyszerűen képek sora legyen, hanem találkozás Molnár-C. Pál világával” – hangzott el.

Megtanulni újra látni

A kiállításmegnyitón Berhidai Piusz OFM tartományfőnök köszöntötte a jelenlévőket. Beszédében a 800. évforduló időbeli távolságából indult ki: nyolcszáz év választ el bennünket attól az 1226 októberi estétől, amikor Szent Ferenc a Porciunkulánál befejezte földi életét. Mégis, Ferenc alakja és evangéliumi egyszerűsége ma is képes megszólítani az embert. Piusz atya szerint ennek a nyolc évszázadnak különleges tanúsága a kultúra, hiszen a ferences lelkiség nem csupán könyvekben és rendházak falai között élt tovább – templomokban és városokban, zenében és költészetben, irodalomban és képzőművészetben is formát öltött.

Szent Ferenc maga is különleges módon tudott látni. Nem egyszerűen nézte a világot, hanem meglátta benne a Teremtő ajándékát. Piusz atya Szent Bonaventúra gondolatát idézve arról beszélt, hogy a teremtett világ dolgai Isten nyomai és jelképei: a látható elvezethet a láthatatlanhoz, az érzékelhető pedig megnyithat bennünket afelé, ami túl van az érzékelhetőn. Ebben a megközelítésben a művészet és a hit is találkozik. „A valódi szépség képes megállítani bennünket. Arra késztet, hogy tovább nézzünk annál, amit első pillantásra látunk” – fogalmazott Piusz atya, hozzátéve, hogy „talán éppen itt találkozik egymással a művészet és a hit; mindkettő arra hív, hogy ne elégedjünk meg a felszínnel, hanem engedjük, hogy megszólítson bennünket az, amit látunk”.

A gondolat különösen is érvényes Molnár-C. Pál művészetére, amelyben a szakrális és az emberi, a földi és az égi, a hagyomány és a modernség nem egymást kizáró, hanem egymással párbeszédben álló világok. „Egy kiállítást nemcsak megnyitni lehet, hanem be is léphetünk bele” – mondta Piusz atya. „Azt kívánom mindannyiunknak, hogy ezen az estén így lépjünk be ebbe a kiállításba: engedjük, hogy egy-egy kép előtt megálljon a tekintetünk. Lehet, hogy valamelyik alkotás egyszerűen csak örömet ad, egy másik kérdést ébreszt bennünk, egy harmadik talán emléket idéz. És az is lehet, hogy valamelyik kép szavak nélkül válik imádsággá.”

„Viszontlátásra”

A kiállításmegnyitó legszemélyesebb rétegét Csillag Péter, Molnár-C. Pál unokája hozta közel a jelenlévőkhöz, számára ugyanis ez az évforduló nem csak művészettörténeti vagy egyháztörténeti esemény. Mint mondta: a Szent Ferenc tranzitusára való emlékezés egyúttal nagyapja halálának emlékét is felidézi. Molnár-C. Pál 1981. július 11-én halt meg, éppen unokája születésnapján. Csillag Péter e nap kapcsán felidézte, hogy nagyapja néhány nappal korábban a kórházban egy szokatlan szóval búcsúzott el tőle, amelyet addig sosem használt: „Viszontlátásra.”

„Ez a szó számomra döntővé vált, mert segített felismerni, mit jelent a mi országunk és Isten országának összekapcsolása” – jegyezte meg Csillag Péter. „Kereső emberként ez volt az a szó, amelyben megéreztem valamit abból a végtelen világból, amelyben egyszer majd valóban viszontlátjuk egymást. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy én is viszont fogom látni őt.”

Egy kép a pincéből

Csillag Péter ezután végigvezette a hallgatóságot azon az úton, amelyen Assisi szentjének alakja újra és újra megjelent nagyapja művészetében. A történet 1926-ban kezdődik, Szent Ferenc halálának 700. évfordulóján. A Szent Ferenc-emlékkiállításon a fiatal Molnár-C. Pál Szent Ferenc a madaraknak prédikál című művével szerepelt. A képet azonban a zsűri kiszavazta. A kiállítás kurátora, Gerevich Tibor mégis kíváncsi volt a pincében őrzött, elutasított munkákra. Ott talált rá Molnár-C. Pál képére, kiemelte, és kurátori döntéssel ifjúsági díjat ítélt neki. A kép így visszakerült a kiállítótérbe. Ez lett Molnár-C. Pál első díja, és egyben Gerevich Tiborral való kapcsolatának fontos kezdőpontja is.

Két évvel később, 1928-ban Molnár-C. Pál Rómába került ösztöndíjjal. A római évek és Assisi felfedezése meghatározóvá váltak számára, Szent Ferenc pedig nem egyszerűen egy művészi téma lett, hanem olyan alak, akihez egész életében vissza-visszatért. Már ezt megelőzően is feltűnt azonban a ferences világ a munkáiban. Keleti Arthur Angyali üdvözlet című könyvének illusztrálására a még fiatal és szinte ismeretlen művészt kérte fel. Az illusztrációk között szerzetesek és ferences motívumok is megjelennek, sokszor kimondatlanul, mégis felismerhetően hordozva azt a lelkületet, amely később egyre hangsúlyosabbá vált Molnár-C. Pál művészetében.

Hat hét alatt megtanult fába metszeni

1930-ban újabb fordulat következett. Molnár-C. Pál egy Szent Ferenc Fiorettijének illusztrálására kiírt világpályázaton indult, és meg is nyerte azt. Úgy döntött, hogy az illusztrációkat saját kezűleg, fametszetként készíti el, azonban ekkor még nem értett a fametszéshez. Hat hét alatt sajátította el a technikát, szerszámokat és tanácsokat kért a szakmában jártas mesterektől, majd elkészítette az illusztrációkat.

A vállalkozás újabb sikert hozott: 1930-ban díjat nyert a milánói triennálén, Magyarországon pedig a Szinyei Társaság Zichy Mihály grafikai díját kapta meg. A Fioretti különleges nemzetközi sikert hozott a fiatal művésznek, és a kiadvány kétezer számozott példányban készült el. A megnyitón Csillag Péter örömmel emelte ki, hogy a ferencesek kezdeményezésére és közreműködésével a díszkiadás hamarosan Magyarországon is hozzáférhetővé válik.

Négy évvel később, 1934-ben Molnár-C. Pál megkapta a Ferenc József jubileumi koronázási díjat egy ferences oltárra készült műegyütteséért. A kompozícióban Szent Ferenc és Szent Antal alakja is megjelent. S közben – ahogy Csillag Péter fogalmazott – a művek sora egyre mélyebbre vezette Molnár-C. Pált Szent Ferenc lelkiségébe: Grecciótól az Alverna hegyén kapott stigmákig, majd a Halál testvér alakjáig.

Fény a fájdalomban

Molnár-C. Pál egyházművészeti pályája is szorosan összefonódott ezzel az úttal. 1935-ben, római hazatérése után szülővárosában, Battonyán kapott megbízást az épülő templom főoltárának elkészítésére. A Szentháromság-oltár angyali üdvözlettel keretezve született meg, az angyal alakjában pedig Csillag Péter édesanyjának, az akkor tizennégy éves lánynak az arca is megjelenik. 1939-ben XI. Piusz pápa a Pro Ecclesia et Pontifice aranykereszttel tüntette ki a művészt. Addigra már számos jelentős egyházművészeti munkája elkészült, köztük a Batthyány téri templom mennyezetfestése és a Szent László-templom szárnyas oltárai.

A háború utáni évek azonban más korszakot hoztak. Egyházművészként Molnár-C. Pál háttérbe szorult, mégis próbált visszakapcsolódni az újrainduló művészeti életbe. A tárlaton is bemutatott, 1945-ben írt levelei egy korszak lenyomatai, és azt mutatják, milyen körülmények között próbált újra munkához látni. A kiállítás egyik fontos darabja is ebből az időszakból való: az 1941-ben festett Fájdalmas Krisztus című képen Csillag Péter szerint egyszerre van jelen a szenvedés és a remény. Krisztus arcának egyik felén a fájdalom, a vér és a könnyek jelennek meg, a másikon azonban már feltűnik a fény, vagyis a megváltás ígérete. Ez a kettősség mintha az egész kiállításon végigvonulna: a fény nem a fájdalom ellenpontjaként, hanem sokszor éppen azon keresztül válik láthatóvá.

Az ötvenes évekhez érve a ferences motívum ismét egészen konkrét formában jelenik meg Molnár-C. Pál életében. 1950-ben, a Rákosi-rendszer idején épült a Tövis utcai ferences templom, amelynek munkálataiba egykori római művészeket is bevontak. Molnár-C. Pál Szent Ferencet festette meg az Alverna hegyén, a stigmák elnyerésének pillanatában.

A kiállítás végén Csillag Péter már nem a művészettörténet eseményeiről beszélt, hanem arról, mit jelent számára mindaz, amit örökül kapott. Elmesélte, hogy nagyapja Istennel való kapcsolatának egyik első meghatározó élménye 1919-ben, Svájcban történt, amikor felment a hegyek közé. A természetben találta meg azt a csendet és tapasztalatot, amely Isten felé vezette. Hazatérve pedig megvásárolta első Bibliáját.

Csillag Péter arról is beszélt, hogy számára nemcsak a képek és a művek jelentik ezt az örökséget, hanem egy személyes rajz is, amelyet huszonöt éves korában kapott nagyapjától. A Szent Ferenc a madaraknak prédikál című mű egy változatára ezt írta: „Péter unokámnak, célzás nélkül.”

„Akkor még nem tudtam, mit jelent ez. Ma úgy érzem, megajándékozott vele, örökségül hagyta rám a maga kis Ferencét” – fogalmazott Csillag Péter. Hozzátette azt is, hogy amikor először járt Assisiben, őt is nagyon megérintette Szent Ferenc jelenléte. „Azóta nap mint nap imádkozunk a feleségemmel az ő közbenjárásáért az életünk fontos pillanataiban” – tette hozzá. A kiállításmegnyitó végén Csillag Péter nagyapja első Bibliájának elejére írt mondatot idézte. Egy imádságot, amely akár az egész este összegzése is lehetne: „Add nekem a tudást, hogy Isten mindenható, fölséges a földön és az égben. Szabadíts meg a bűntől, a betegségtől és a haláltól. Ezt kérem tőled ma és mindörökké. A te fiad.”