Legyünk tehát szeretettel és alázatossággal és alamizsnálkodjunk, mert az alamizsna megmossa a lelkeket a bűnök szennyétől.

Ferences lelkiség

A lelkiség meghatározhatatlansága abban rejlik, hogy nem annyira a dolgokban, vagy az eseményekben, hanem a viszonyokban: az Istenhez, egymáshoz és a világhoz való viszonyban fejeződik ki.

Nehéz dologra vállalkozik, aki egy közösség, vagy egyházi mozgalom lelkiségét másokkal meg szeretné ismertetni. A lelkiség olyan, mint a légkör a családban, igazából megfoghatatlan, mégis az első pillanattól kezdve érzékelhető, mindent átjáró valóság. A lelkiség meghatározhatatlansága abban rejlik, hogy nem annyira a dolgokban, vagy az eseményekben, hanem a viszonyokban: az Istenhez, egymáshoz és a világhoz való viszonyban fejeződik ki. Márpedig életünknek ezek a legrejtettebb, legtörékenyebb, szemmel legkevésbé látható, mégis legmeghatározóbb valóságai. Amikor a ferences lelkiséget szeretnénk meghatározni, mindenek előtt vissza kell nyúlnunk a forrásokhoz: milyen volt az alapító, Assisi Szent Ferenc, istenkapcsolata, hogyan viszonyult ő az emberekhez és a világhoz. A ferences lelkiségben élők az évszázadok folyamán újra és újra feladatuknak érezték, hogy megfogalmazzák, mit jelent „ferencesként” élni.

Isten-tisztelet, ember-szeretet – testvériség, kicsinység – szegénység, szolgaság – derű

Szent Ferenc életének központi élménye az Úrral való találkozás, a vele való kapcsolat. Istent, mint Fönségest és Dicsőségest imádja, ugyanakkor vallja róla, hogy Ő szelíd és irgalmas, aki megrendítő módon, egészen közel jön az emberhez. Számára Isten teremtő és gondoskodó Atya, a legfőbb Jó és minden jónak forrása, aki Fiában és Lelkének működésében nyilatkoztatja ki magát. Nagy tisztelettel van az üdvtörténet nagy eseményei, különösen a megtestesülés és a kereszthalál iránt, mely számára egyértelműen bizonyítja Isten alázatát és emberhez való odafordulását. Határtalan szeretete az Úr iránt a Szentírás, az Eucharisztia, a Szent Liturgia és az Egyház iránti tiszteletben is megmutatkozik.

Az ember Isten teremtménye, az ő hasonlatosságára lett megalkotva. Ez határozza meg Ferenc embertársaihoz való viszonyát, ezért szól hozzájuk így: „Jó napot jó emberek!” Felismeri, hogy egy Atyánk van, ezért lehetünk mi testvérek, egyben testvérei Krisztusnak. Bár az embernek igen nagy méltóság adatott, Szent Ferenc megdöbben, hogy bűne folytán Isten teremtménye milyen mélyre süllyedt. De nem áll meg itt, hanem bízva az Atya irgalmasságában, a bűnbánattartás fontosságát hangsúlyozza, sőt testvéreivel alkotott közösségét kezdetben bűnbánó testvéreknek nevezi.

Szent Ferenc világhoz való viszonyában is alapvető istenélménye mutatkozik meg. A teremtett világ dolgai Isten alkotásai, így – különösen maga a természet és annak csodái – tiszteletet érdemelnek. Mindezek nem önmaguktól, hanem teremtettségük folytán értékesek. Ferenc mondása: „Deus meus et omnia!”, azaz „Istenem és minden dolog!”, ennek fényében érthető.

Szent Ferenc kezdetben nem akar közösséget alapítani, hanem istenélményéből táplálkozva keresi hivatását, melyet saját elmondása szerint így és ebben talál meg: „És miután testvéreket adott mellém az Úr, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem” (Végr 14). A Szeráfi Atya számára az evangélium az az elsődleges „életszabály”, melynek radikális („ha és de nélküli”) követését maga és követői számára előírja.

A ferences közösség számára az alapító nem írt elő különleges tevékenységet, vagy speciális életvitelt. Az evangélium szerinti életre buzdít, s minden foglalatosság elé az „imádság és áhítat szellemének” fenntartását helyezi. Regulájában így fogalmaz: „Azok a testvérek, akiknek az Úr megadta a munka kegyelmét, dolgozzanak hűségesen és odaadással, úgy, hogy távol tartva a lélek ellenségét, a henyélést, ne oltsák ki magukban a szent imádság és áhítat szellemét, amit minden más földi dolognak csak szolgálnia szabad” (2Reg 5,1). Szent Ferenc számára Isten jelenvaló, aki művein keresztül is megmutatja fönségét és jóságát. Ezért a ferences imádság (az Úr misztériumainak, különösen megtestesülésének és keresztáldozatának szemlélésén túl) kötődik Isten kézzelfogható ajándékaihoz: a természet csodáihoz, leírt Igéjéhez, az Eucharisztiához és a Szent Liturgia szövegeihez. Bár Ferenc nem ad konkrét imamódszert, életén keresztül nyilvánvaló, hogy a ferences imádsághoz hozzátartozik az idő csendes és hosszú odaszentelése Istennek.

A ferences lelkiség második fontos alappillére a fraternitás, vagy testvéri élet. Nélküle a ferences élet elképzelhetetlen, ezért szükséges, hogy a remete ferencesek se éljenek teljes magányosságban. A Szent így fogalmaz Végrendeletében: „testvéreket adott mellém az Úr”. A testvériség alapja, hogy egy Atyánk van a mennyben, és mi mindnyájan az Ő gyermekei vagyunk. A ferences közösségek olyan testvérekből állnak, akik más-más alapról indultak, neveltetésük, tudásuk és műveltségük különböző, nem feltétlenül jó barátok (a szó mai értelmében), nem választották egymást, mégis Isten ajándékai egymás számára. Egy család tagjai, olyan családé, ahol az otthon légköre megtapasztalható. Egymást tisztelik, gondozzák és elfogadják, egymással szemben a kiengesztelődést és megbocsátást gyakorolják. A közösségben az elöljáró az „anya” szerepét tölti be, aki táplálja és gondozza gyermekeit, az engedelmesség pedig a testvért összes testvérével összeköti. A közösség az a hely, amelyben a Szentlélek kegyelme láthatóvá teszi Krisztus alakját, mert minden testvér az Ő valamilyen vonását viseli és fejezi ki. A testvéri élet azonban nem csak a közösségen belül jelenik meg, a közösség kilép a világ felé is, hogy felkínálja ezt az életet, különösen akkor, amikor a peremre vagy határhelyzetbe szorultak felé fordul. A Szent, mint a másik embert tisztelő, békességszerző, szelíd embereket küldi a világba követőit.

A minoritás, vagy „kicsiny-lét” a ferences lelkiség következő fontos eleme. Szent Ferencet megrendíti Isten alázata, az, ahogy Fiában, hatalmáról lemondva, az emberekhez fordul. Az alázat alázatot szül: Ferenc megérti, hogyha Isten ezen az úton közeledik az emberhez, ha az alázatosság az a horizont, amiben megjelenik, akkor nekünk ott, a kicsiben kell keresni, és ezen az úton járva találjuk meg őt. Ezért kéri testvéreit, hogy mindenkinél kisebbek és mindenkinek alárendeltjei legyenek, ezért nevezi közösségét Kisebb Testvéreknek. Követőitől megkívánja, hogy a világban forgolódva mondjanak le minden rangról és hatalomtól, vállalva akár a kitaszítottságot is, maradjanak meg egyszerűségben és béketűrésben. A minoritáshoz hozzátartozik továbbá a megalázottakkal, a nyomorgókkal vállalt sorsközösség, az igazi szolidaritás. Ferenc elsősorban nem arra buzdít, hogy a szegényekkel szerettessük meg helyzetüket. A valódi szabadságra, a nagyvonalúságra, az igazi lemondásra hívja fel a figyelmet, s eközben a szegények mellett, kora hatalmasait is meg kívánja szólítani, hogy (saját gondjaik és nyomorúságuk közepette) rátaláljanak Istenre és az ő mindent betöltő gazdagságára.

A ferences szegénység szintén a minoritáshoz tartozó eleme Szent Ferenc lelkiségének: „A testvérek semmit se sajátítsanak ki, se házat, se földet, se más egyebet. És mint zarándokok és jövevények, akik szegénységben és alázatosságban szolgálnak e világon az Úrnak, menjenek bizalommal alamizsnát gyűjteni, és nem kell szégyenkezniük, mert az Úr is szegénnyé lett értünk ezen a földön” (2Reg 6,1-2). Ez a szegénység nem egyszerűen a kevéssel való megelégedést jelenti, hanem a tulajdon nélküli életet. Tulajdonnak pedig nem csak tárgyakat lehet tekinteni, hanem épp így szellemi javakat, az akaratot, sőt rossz esetben a másik ember személyét is. Szent Ferenc a tulajdonról tudatosan és önként lemond: ami a kezébe kerül, azt ajándéknak tekinti. A ferences lelkületű szerzetesközösségeket gyakran úgy ismerik, mint koldulórendeket, ez azonban csak részben igaz: A Szeráfi Atya azt kéri követőitől, hogy hűséggel és odaadással dolgozzanak (ebben is kövessék a szegények életét) és csak ha ezért nem kapnának megfelelő bért, akkor „járuljanak az Úr asztalához”, azaz kezdjék meg az alamizsnagyűjtést. Másrészről a szegénység nem más, mint Krisztus követése, aki megalázta magát és szegénnyé lett értünk. Amíg a birtoklás gyakran megosztja az embereket, a szabadon vállalt szegénység összeköti őket. Nem utolsó sorban a szegénység visszatérés a teremtettség állapotához, amikor az ember még mindent ajándékként fogott fel, és bízott a gondviselő Isten gondoskodásában.

Az imádságban és elmélkedésben megélt istenkapcsolat nem maradhat az ember sajátja. A ferences lelkületű testvérek számára kezdettől fogva nagyon fontos az evangélium hirdetése. Szent Ferenc így kezdi hívőkhöz intézett levelét: „Mivel szolgája vagyok mindenkinek, kötelességemnek érzem mindenkinek szolgálatára állni és az én Uramnak illatos igéit hirdetni” (2LHiv 2). A ferences igehirdetésnek és evangelizációnak a bensőből kell fakadnia, az Úr felé kell fordítania a megszólítottak figyelmét. Egyrészről szólítson fel a bűnbánatra, másrészt vidítsa fel a szíveket Isten dicséretében. Ne hosszú beszédekből álljon, hanem békét és üdvösséget közvetítve, egyszerűségben érje el minden kor emberét.

Végül még egy fontos „ferences erényt” kell megemlítenünk: a derűt, mely a lelkiségben élőket minden korban és minden helyzetben jellemezte. Meg nem erősített regulájában így beszél erről a Szent Atya: „És óvakodjanak attól, hogy kifelé szomorúak és komor tekintetű képmutatók legyenek, hanem mutassák meg, hogy az Úrban örvendeznek, vidámak és illően kedvesek” (1Reg 7,16). Nem kényszeredett mosolygást kíván meg követőitől Szent Ferenc, hanem az Istenből forrásozó, az Ő kegyelméből táplálkozó szent örömet: békés és higgadt derűt, melyet mindazok elnyerhetnek, akik Istenre hagyatkoztak, s mely, mint ilyen, minden bajban megmarad.

Rövidítések
2LHiv – Második levél a hívőkhöz
1Reg – Meg nem erősített regula
2Reg – Megerősített regula
Végr – Végrendelet