Boldog a szolga, aki alárendeltjei között éppoly alázatos tud lenni, mint amikor urai közt forgolódik.

A ferences testvérek üzenete 2019 húsvétján

2019.04.17 Címkék:

A BÁRÁNYKA ÉS A KENYÉR
Két szimbólum, amelyben a feltámadt Jézus jelen van, „jelenti magát”: a Bárányka és a Kenyér. Mindkettő a liturgiában tűnik fel. A Bárányka a mennyei liturgiában, a Kenyér az utolsó vacsora, az Eucharisztia liturgiájában.

Vissza a nyitó oldalra

A Báránykáról a „himnikus evangéliumban” (Benoit Standert) a Jelenések könyvében olvasunk.  E könyvben a bárány kicsinyített képzős alakját találjuk, az arniont, a báránykát, hiszen Krisztusról:  „a mi húsvéti bárányunkról” (1Kor 5,7) van szó, s a húsvéti báránynak „hibátlan, hím és egy évesnek” kellett lennie (Kiv 14,5).

A Bárányka a „túlparti ragyogás” (B.St.), a mennyei liturgia fénylő Napja (Jel 21,23), diadalmas középpontja (Jel 5,9-14), aki egyben a teremtés, a történelem középpontja és fejedelme is, „fejedelme az Isten teremtésének” (Jel 3,14), „a föld királyainak” (Jel 1,15), „az urak Ura, a királyok Királya” (Jel 17,14).

Meghökkentő ellentmondással rajzolja meg a könyv az állapotát: „áll mintegy megölve” (Jel, 5,6). A keresztény üldözések közepette, s aztán évszázadok múlva is fontos ez az állapot rajz. Antióchiai Szent Ignác (35-108) nyomán a harmadik húsvéti prefáció így énekel: „semper vivit occisus”– „örökké él leöltként”. Liturgikus (szabadosabb) fordításunkban: „halálában lett örökkön élő áldozat”.

A Báránykának két jellemzője van: telve erővel; s az Isten, az Atya titkait látó szemmel, szívvel, Lélekkel. Ezt ezzel a képpel fejezi ki: „A Báránykának hét szarva, s hét szeme volt” (Jel 5,6).

Feltámadásakor adatik neki mindaz a hatalom és erő, amely az Istené, az Atyáé, a trónon ülőé (Mt 11,27; Mt 28,18; Jel 5,13). A Bárányka egész jelensége maga a coincidentia oppositorum, az ellentétek egysége, összhangja, keresztezési pontja. Van-e a világirodalomban ennél ellentétesebb kép: A Bárányka Júda győztes oroszlánja (Jel 5,5). Tekintetének tüzes ereje elöl az „e világ fejedelmétől” (Jn 12,31), a sátántól vezérelt fejedelmek, „a világot markukban tartó sötét erőktől” (Ef 6,12) mozgatott hatalmasságok, az „e világ pusztulásra ítélt fejedelmei” (1Kor 2,6) menekülnek, „és mondják a hegyeknek és a szikláknak: essetek ránk, és rejtsetek el minket a trónon ülőnek az arcától és a Báránykának haragjától”(Jel 6,16).  

Miféle erő a Bárányka oroszlán ereje? Miféle erő, mely a tekintetéből sugárzik: „Szemei mint tűznek lángja” (Jel 1,14; 2,18; 19,12). „Tekintete olyan volt, mint mikor a nap teljes erejében tűz” (Jel 1,16). Nézését nem állják a gyilkolás, a pusztítás erői, menekülnek a 22. zsoltár megrögzött gonoszai: „a bősz bikacsordák…,  Básán bivalyai…, a bőgő vad oroszlán…, az ólálkodó vad kopófalka” (Szedő Dénes fordítása). Menekülnek előle a megrögzött ítélkezők, akik nem kímélik az ártatlant se, ahogy őt se kímélték, akik fensőbbségük buta tudatában úgy ítélik, hogy ők istenekként ítélkezhetnek, holott „egyedül ő, a legyilkolt szelídség ítélkezhet” (Pilinszky János).

Miféle oroszlán-erő a Báránykáé? A szeretet ereje ez. „Isten szeretet” (1Jn  4,8). Isten ereje képesíti Isten Bárányát, hogy magára vegye a világ bűnét (Jn 1,29), hogy ártatlanul – nem a bűnös, hanem a bűn iránti haragjában – az Atya szeretetében a bűnösért bűnhődéssé, bocsánatkéréssé legyen, s így elvegye a világ bűnét. Önfeláldozássá, felajánlássá, teljesen elégő áldozattá legyen. Ez az isteni erő képesíti a végsőkig elmenő ellenségszeretetre, mely által teljes odaadássá lehet, teljes lehet az Atya szeretetében az Atya szeretetének erejéből. Isten, az Atya szeretetében, az Atya erejéből magára veszi az istenellenesség abszolút nyomorult sötétségét. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22,2) – kiált Istenhez, kietlen sötétségében is teljes, gyermeki bizalommal és végtelen vágyódással, szomjúsággal, majd vallja: ”én Istenem te vagy” – „Élia Ta”(u.o.11). Miféle „túlerő” képes arra, hogy szeretetből vágyja megtenni azt, amitől egész lényében borzad? Véresen verejtékezve retteg attól az órától, amely óráért jött (Lk 12,49-50; Jn 12,27; Lk 22,42-44).

Ezt az erőt hívjuk szelídségnek is. Élete a türelem és szelídség csodája. Lépten, nyomon a 37. zsoltár kikacagott igazságát élte, vallotta, és tanította (Mt 11,27, Mt 5,5) azt, hogy egyedül a szelídségnek van jövője. Hiányában pusztul a világ, de mindenek előtt, pusztul a pusztító, „a gonoszok kipusztulnak… a szelídek ellenben öröklik a földet, és élvezik a béke teljességét” (Zsolt 37,9.11).

A Bárányka az, akinek egyedül van ereje, s egyedül méltó rá, hogy a trónhoz lépjen, átvegye a könyvet, feltörje pecsétjeit (Jel 5,5-9), lássa, s életével, tanításával kinyilatkoztassa, megvilágítsa isten titkait. „Ki nyitja meg a betett könyvet? (…) / Az ismeretlen tűzvészbe nyúlni / kimerészel közülünk? (…) / És ki nem fél közülünk? (…) / A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek. / Végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll. És megnyitja a könyvet./ (Pilinszky János: Introitusz).

És akik „követik a bárányt, akármerre jár” (Szedő Dénes) azok maguk is, báránykáivá lesznek, asztalt terít nekik, szeretetével, azaz önmagával táplálja őket, boruk, kenyerük lesz.

Hogyan? Jézus Péter kezeire bízza magát, s a többi apostoléra, és így tesz a világ végezetéig. Miért bízik meg bennük? Péter megtagadta, a többi szétszéledt. S kétezer év óta nem jobb a helyzet. Végtelen az önbizalma. Bízik végtelen irgalma, szelídsége, hetvenszer hétszer is megbocsájtó jósága erejében. Csak annyit kér tőlük, mint azon a napsugaras hajnalon Pétertől: ha „mégis”szeretik őt, és újra, meg újra bűnvallomásukkal elmondják szeretetvallomásukat is, azzal mutathatják ki „nagyobb” szeretetüket, ha megteszik, amit Pétertől is kért: „Legeltesd báránykáimat” (Jn 21,15).

S kétezer év óta a pap magasba emeli a Kenyeret, s mondja, amit a trón felöl érkező hang a Jelenések Jánosának mond: „Írd: Boldogok a Bárányka menyegzői vacsorájára meghívottak” (Jel 19,9)

S ekkor a mennyei és földi liturgia egybeér. A Bárányka „báránykáit” – itt a Jn 21,15-ben ugyanaz a kicsinyített formula van, az arnion, mint a Jelenések könyvében a bárány megnevezésében – mint testvéreit hívja, várja, nekik is mondja, amit az apostoloknak mondott az utolsó vacsorán: „vágyva vágytam arra, hogy… megegyem veletek ezt a pászka vacsorát” (Lk 22,15).  Kenyerünkké vágyik lenni. S amikor a pap kínálja: „Krisztus teste”, belegondolhatunk a teljességgel meggondolhatatlanba: „Neked én vagyok neked szántan” (Ady Endre: Akkor sincs vége). Erre csak egyetlen választ lehet adni: Amen.

Egyszer, egy kisváros ferences iskolájában, egy húsvétra előkészítő szentmisén, e szavak közepette betoppant egy hófehér kisbárány, kecsesen fölügetett az oltárhoz, s ott letelepedett. Jött emlékeztetni, hogy azért fogadjuk magunkba a Kenyeret, hogy Jézussal mi is Isten báránykája legyünk, olyanokká legyünk, mint ő, a Bárányka, s így már itt a földön is részesei lehessünk a mennyei liturgiának.

Fr. Zatykó László OFM Húsvét szimbólumai    

Kelt.: Szegeden 2019. április 1-én

Hozzászólások lezárva.