A lélek eledele Isten.

A jelen élet felszínességéből le kell szállni a mélybe! – Interjú Barsi Balázs atyával

2020.06.29 Címkék:

Évekkel ezelőtt egy orosz filozófusnő, Tatjana Goricseva művét olvastam. Elgondolkodtató, hogy az emlékezet rostáján mi az, ami fennakad, hiszen hosszú évek távlatából is az Istenről beszélni veszélyes című írásának egy részlete elevenen él bennem. A hívő orosz ember – szemben a féktelen szabadságvágyában elvallástalanodó nyugatival – azért, hogy lelki vigasztalást, megerősítést kapjon – írja Goricseva –, képes volt üldöztetések és megfélemlítések közepette, viszontagságos körülmények ellenére is útnak indulni, és sokszor étlen-szomjan, az életét kockáztatva felkeresni azokat a sztareceket, akikről hitte, hogy az Isten szavát teszik hallhatóvá abban a könyörtelen világban. Ma is szükség van arra, talán éppen a vírusjárvány keltette félelem és zavarodottságunk miatt, hogy a létezésünkkel kapcsolatos alapvető és végső kérdések újra felhangozzanak, szükség van arra, hogy ha kell, márpedig most kell, fölkerekedjen az ember, és válaszokért, a tisztánlátásért olyasvalakivel találkozzon, akinek bölcsessége, szavainak ereje az egész életén átívelő elmélkedés és imádság isteni gazdagságából táplálkozik. Sümegen Balázs atya már napok óta várta az érkezésem. Vele beszélgettem…
 
Az Ószövetségben azt olvashatjuk, hogy Isten jónak teremtette a világot. Hogyan fér össze egy ilyen világméretű járvány, mint amilyenben most vagyunk, ezzel a gondolattal? A koronavírus éppen a teremtés koronáját, az embert pusztítja…
 
Úgy fér össze, hogy elszakadtunk az Istentől. Ez a mondat jámbor kijelentésnek tűnik mindaddig, amíg az ember nem találkozik valahogy az Istennel, akár csak egy halálközeli állapotban – ezt megéltem… Hihetetlenül más világ az, és az Ő szeretete is félelmetesen nagy! Tehát úgy fér össze ez a fogyatékosság, hogy az ember elszakadt az Istentől. Mert az Isten nélküli világ a fogyatékos. Az emberben fogyatékos a világ. Az állatok számára nem az. Tökéletes. Miért? Mert azt sem tudják, hogy vannak. Számukra nincs fogyatékosság. Egy örökkévalóságban élnek, mert még haláltudatuk sincs. Az emberben lett fogyatékossá a világ, amikor az ember szakított Istennel, de az irgalmas Isten mégsem tüntette el ezt az állapotot, éppen azért, hogy vágyakozhassunk utána. Mégis hol tud a világ Istennel olyan kapcsolatba lépni, ahol tökéletlensége egyfajta teljességbe merülve megszűnik? Jézus Krisztusban. A Teremtés könyvében Isten azt mondja, hogy mindaz, amit alkotott jó, sőt nagyon jó. Ezt Isten mondja a világról, nem pedig mi. Vagyis az Ő szemével nézve jó. Hogyan néz Isten a világra? Keresi az ember szemét, de az ember Ádámban elbújt a bokrok mögé. Ez a világtörténelem legmélyebb sémája: mindannyian, még mi, vallásos emberek is bujkálunk előle. Nem merünk a szeme elé kerülni, végképp nem a szemébe nézni – pedig ezt megtehetjük, mert az Isten Jézus Krisztusban emberré lett. Az evangéliumokban több helyen olvashatjuk, hogy Jézus rátekint valakire. Ezt nem lehet megfilmesíteni. Ott ül például a milliárdos spekuláns, akiről senki nem gondolná, hogy meg fog egyszer térni. Ránéz erre a Lévire Jézus, és azt mondja neki, hogy kövesse. Ő fölugrik, és mindent otthagy: a vagyont, az asszonyt, mindent és mindenkit. Az apostolok is ezt teszik. Itt nem pusztán arról van szó, hogy egyik ember szól a másikhoz. Vagy: rátekintett nagy kínja közepette Jézus a jobb latorra. Ha Jézus szemével találkozunk – ezért fontosak az ikonok –, és belenézünk a szemébe, megrendülünk. Vajon mit láthatott Jézus szemében a jobb lator? Az Isten végtelen irgalmasságát. Abban a pillanatban egész bűnös életére Jézus szemével tekintett vissza. Az Isten szemével találkozva tekinthetünk csak magunkra és a világra. A bölcsességi irodalomban azt olvashatjuk (de csak a héber szövegben), hogy Isten az Ő szemét beletette az ember szívébe, az énjébe még azelőtt, hogy mi szakítottunk volna vele, azért, hogy az ő szemével nézzünk magunkra, a világra, a másik emberre, mindenre. Tehát az a normális állapot, ha nem a saját szemünkkel nézzük magunkat, hanem annak a szemével, aki végtelenül szeret. Ennek mintája az az egy-kétéves kisgyerek, akit ha a szülei szeretnek, számára minden jól van – még akkor is, ha éppen operálják. Egy szerető családban a megszületett gyermek nem a saját szemével néz magára. Önértékelése abból fejlődik ki, hogy őt valakik végtelenül szeretik. Aztán szépen lassan sérülünk, és elkezdjük a világot a saját szemünkkel nézni. Ugyanakkor alkalomadtán visszakaphatjuk az eredeti látásmódunkat. Egy nagy barátságban, szerelemben vagy testvéri szeretetben felcsillan annak a lehetősége, hogy lényegében minden jól van. Abban a pillanatban az ilyen emberek számára az egész világ jól van. A nagy szeretetélményben nincs probléma. A létezést nézve ők látnak jól, és mi látunk rosszul. Ez nem naivság!
 
 
Aztán megközelíthetjük ezt a témát úgy is, hogy a paradicsomi állapotban sem volt a világ Isten. Isten volt az Isten, a világ pedig a semmiből való teremtés. Tehát tökéletes nem lehet! Az sem igaz, hogy az ember biológiailag halhatatlan lett volna. Az viszont igen, hogy nem ismerte ezt a fajta halált. Egyedül Máriára vonatkozóan nem szabad azt a szót használni, hogy meghalt. Mária elszenderedett. Ő ugyanis eredeti bűn nélkül fogantatott, a megváltásban előre részesült, ahogy ezt boldog Duns Scotus János, a ferencesek egyik legnagyobb dicsősége mondja. Jézus viszont magára vette a bűneinket és annak következményét, ezért halt meg azzal a halállal, amellyel mi halunk meg. Éppen ezért, mivel halálunkkal egyesült – mi pedig az Ő halálával halhatunk meg – vele átmehetünk az Atyához. Halálával legyőzte a halált, Máriának már ezt a győzelmet adta.
 
 
 
Tehát a szenvedés és a halál csak Isten szemével nézve nyerhet értelmet…
 
A világban tapasztalható szenvedés Jézus Krisztus nélkül szinte elviselhetetlen. De feléje tartva, benne és vele, nem pedig nélküle, vállalható. A világ fogyatékosságát látva bennem nem az a kérdés merül fel, hogy ennyi és ennyi szenvedés miért lehetséges, hanem hogy lehetséges az, hogy valaki sokat szenvedve is azt tudja mondani, Isten velem van és velem volt. Engem az döbbent meg, hogy egy embertelen világban hogyan tud egy hívő keresztény ember megbocsátani.
 
 
 
Karl Jaspers, a XX. század egyik nagy filozófusa azt írja, hogy vannak az életnek olyan pillanatai, amikor az ember akarva-akaratlan igazi létére ébred. Létünknek az efféle alaphelyzeteit határhelyzeteknek nevezte. Exisztenciális szempontból mire mutat rá egy ilyen járvány? A létezésünkről alkotott felfogásunkat hogyan formálja át ez a határhelyzet?
 
A vírus ellen harcolunk, és remélem, eredményesen. Isten maga mondta, hogy hajtsuk uralmunk alá az egész földet, tehát akkor a koronavírust is. Ezen a víruson ugyan erőt vehetünk, de a halálon nem. Ebben a hatalmas félelemben, ami a járvány kapcsán ránktört, tulajdonképpen a halállal találja magát szembe az ember – pontosabban az élettel. Amikor exisztenciálisan találkozom a halállal, tehát azzal a lehetőséggel, hogy most én vagyok az, aki meghalhatok, akkor találkozom igazán az életemmel. Ha minden beteg meggyógyult volna, ha egyetlen haláleset sem lett volna, a félelem attól még itt volt. Ha legyőznénk minden világjárványt, sőt még a testi halált is (egyesek abban reménykednek, hogy a szervek kicserélésével ez megtörténhetne), akkor mi lenne? Ha ebben az életben örökké élnénk, az borzalmas lenne. John Henry Newman bíboros szembenézett ezzel a gondolattal. Az örökkévalóság, az örök élet, így, ebben a formában inkább csapás lenne, és a halál lenne kegyelem. Miért? Mert ha örökké élnénk a földön, egyszerre csak rádöbbennénk, hogy semminek sincs értelme. Valójában az az új élet a kegyelem, amit Jézus ígért. Egy komfortéletet élni évezredeken át – belegondolni is rossz! Milyenek lennének az emberi kapcsolataink? A kereszténységnek a létezéshez van küldetése – mondja Kierkegaard. Ma az emberi alappal van baj. Az ember létezéséről beszélni nem pusztán a filozófusok ínyenckedése. A mostani világjárvány idején mindenki filozófussá kényszerül lenni, vagy pedig folytatja azt az önbecsapást, hogy mindent túlélünk ebben a komfortzónában. Mi annak a Jézusnak vagyunk a hívei, aki meghalt, de föltámadott halottaiból.
 
 
Mindig minden nemzedék tudott a túlvilágról. Azt is sejtették, hogy az másfajta élet. Úgy gondolták, hogy a halállal valami új élet kezdődik, de az emberi személy ugyanaz marad. A nyugati civilizáció ma erre is egyetemesen nemet mondott. Tehát nemcsak a kereszténységre, az Ószövetségre és a zsidóságra, hanem az ősi európai pogány népek hitére is. Még azok is úgy kapaszkodtak a túlvilágba, hogy aszerint rendezték be földi életüket. Ma pedig egy istensemleges, túlvilágsemleges életet tettek kötelezővé. Már a pogányokat – de bennünket is, hiszen bennünk is ott van a pogány – kísértette az, hogy fantáziáljanak a túlvilágról, hogy a jelen élet felszínét, annak örömeit, élvezeteit végtelenítsék. Ma még ezzel is baj van. Európa komfortban élő, önelégült világa mögött az ember megsejti az értelmetlenséget, ezért hangoskodik állandóan, ezért nem mer gondolkodni. Civilizációnk túlvilág nélkül, Isten nélkül a halál kultúráját építi, mert megriad a megsejtett értelmetlenségtől: magzatokat öl, csak látszólag foglalkozik a fogyatékkal élőkkel, nem hiszi el, hogy azoknak is teljes életük lehet, és aztán ott az eutanázia. Ha mégis fantáziál a túlvilágról, akkor azt a jelen élet meghosszabbításának tartja, csak még fokozottabban és végtelenítve. Itt van a muszlim túlvilágképnek is a gyöngesége. Egy örökkévalósított, sikeres, komfort élet Isten nélkül a legnagyobb csapás. Ebbe az exisztenciális, logikai és fantázia-zűrzavarba kiáltja bele a hívő ember: Jézus feltámadt a halottak közül. Halálával legyőzte a halált. Tehát az az élet, amelyet Jézus meghirdet, az nem a mostani élethez képest egy nagyon sápadt túlvilági létezés, amelyre egyáltalán nem kívánkozom, hanem inkább valamiféle létteljesség. Semmit sem kell sajnálni abból, amit itt hagyunk. Ott Isten szemével látunk majd mindent.
 
 
 
Mondhatjuk, hogy ez a járvány egy jel? Húsvétkor még a templomokat is zárva kellett tartani.
 
Ez a járvány keltette riadalom még a bűntől is nagyobb rossztól szeretné megmenteni a világot, attól, ami a legtöbb bűnt kitermeli: a felületességtől és a felszínességtől. Az Úr halálát és feltámadását ünnepeltük üres templomokban, és lehet erről vitatkozni, de bármilyen megoldást is választottunk, nem volt olyan a húsvét, mint máskor. Milyen volt? Fájdalmasabb, de mélyebb is! Annyira mély, hogy egyesek elbuktak, mások pedig megerősödtek hitükben. Amikor egy argentin püspök azt meri mondani, hogy a koronavírus elmúltával újra kellene gondolnunk a vasárnap kötelező megünneplését a szentmisén való részvétellel, akkor kérdem én, mi él ebben az apostolutódban? Egy másik ember pedig azt éli meg, hogy nem tud az Eucharisztia nélkül létezni, mert az ember istenhiányos lény! Sokszor tapasztaltam, hogy csak a megrendült hívő hiteles és az az ateista, aki megvigasztalhatatlan az ateizmusa miatt. A küszködő ateista embertársainkat nem szabad lenézni, mert nem mi, keresztények birtokoljuk az igazságot, hanem az Igazság ragadott meg minket. A koronavírus által egyébként megnyilvánult sok szív érzése (ld. Lk 2,35).
 
 
 
Miben kell megváltoznia Európának, a világnak és nekünk, keresztényeknek is?
 
Abban kell megváltoznunk, hogy mindaz, amivel érintkezünk, amivel foglalkozunk, amiben benne vagyunk, azt fel kell emelni az ember személyi méltóságára. Tehát ettől kezdve nincsen önmagában működő gazdaság, mert az antihumánus és gyilkos. Csak az emberért való gazdaság létezhet. És nincs gyógyászat, amelyben ölni is lehet. Itt most egy óriási csata kezdődött. A jog erkölcs nélkül nem működik! A Kossuth Rádióban egy fiatal jogász mondta, hogy már alig tudnak valamit tenni, mert a jogrend eddig biztos fogalmakra épített: mi az, hogy férfi, nő, család, migráns stb. – ám ez teljesen megváltozott. Ha ezeket a fogalmakat föloldjuk, a jog véget ér. Akkor csak valamiféle jogszolgáltatásokat adnak majd, de nem igazságszolgáltatást. Vissza kell menni a közös, igazi definíciókhoz! Ma gyűlölik a meghatározásokat, mert azt gondolják, hogy azok korlátozzák az embert. Dehogy korlátozzák! Pontosan azért működik a természettudomány, mert meg tudnak határozni például egy vírust. A jog nem működhet erkölcs nélkül, az erkölcs pedig Isten nélkül. Akkor legyen kötelező a vallás? Nem, de a bennünk levő isteni hangra kötelező figyelni, mert az az emberi közösség nem működhet, amely a lelkiismeretet tagadja. Itt kezdődik a vallás. A lelkiismeret az valakinek a hangja! A gyerekeket arra kellene tanítani, hogy ha összeverik és megalázzák, akkor is arra a hangra hallgassanak. Ha a karriered kettévágják amiatt, hogy nem voltál európai szélkakas, amely az aktuális divat felé fordul, akkor is a lelkiismeretedre hallgass! A jelen élet felszínességéből le kell szállni a mélybe! Ez azt eredményezi, hogy az emberi élet abszolút középpontba kerül, nem csak a szólamok szintjén. A magzatnak joga van az élethez. Az embernek pedig nincs joga ahhoz, hogy kioltsa a magzat életét, ugyanis nem ő állította elő a személyét. A magzat is valaki, aki elpusztítja, az nem valamitpusztított el, hanem valakit megölt. Tehát jogilag is abszurdum!
 
 
Aztán le kell állni a túlvilágról való fantáziálással is, mert azt nem nekünk kell kitalálni. Annyit azért mindenki tudhat, hogy Isten nem lehet valami, mondjuk világenergia. Mert ha Isten világenergia, akkor nem tud magáról, tehát alattam van, mert én viszont tudok magamról. Akkor ő olyan, mint egy darab kő, viszont akkor én vagyok az isten. Isten csak személy lehet! Nem ismerünk magasabb szintű létezést, mint a személyes létezést. A személy teljes fölismerésére Krisztus döbbentette rá az emberiséget. A krisztológiai zsinatok mellékterméke Európában a személyiség fogalma. Ha pedig Isten személy, tehát valaki, akkor hogyan lehet egyetlen személy, hiszen az „én” föltételez egy „te”-t? Isten Szentháromság. Ezt már nem találtuk volna ki. Jézus elmondja az utolsó óráiban, hogy nincs egyedül. Egy isteni örökkévalóság, mindentudás és mindenhatóság van, de három valaki birtokolja. „Én és az Atya egy vagyunk” – mondja Jézus. A Lélek is Isten mélységéből való, mint Jézus, a Fiúisten. Isten három személy, ezért lehet mondani: „Isten a szeretet” (1Jn 4,16). Ezt el lehet fogadni, vagy vissza lehet utasítani. Jézus föltámadott testében a mi testünk, a világ megmenekül. Ilyen vallás nincs több, se ilyen filozófia! Csak húsvét hajnalán lehet egy pillanatra meglátni, hogy minden, amit Isten alkotott, jó. Hogyan formálja át létezésünket ez a járvány okozta határhelyzet? Úgy, hogy ezentúl mindennap vissza kell vonulnunk a csöndbe. El kell gondolkodnunk azon, hogy azok a rendtársak, akikkel esetleg nehéz együtt élni, azok a diákok, akik nehezen viselhetők el, vagy az a férj, feleség, aki olyan kiállhatatlan néha és a gyerekek, szeretnek téged, és te is szeretheted őket! Gondold csak el, hogy ma meghal az, akit szeretsz, és ilyen bántó szavakat mondtál neki utoljára! Így csaptad rá az ajtót! Kire? Ha nem találunk rá a szentek csöndjére, a szeretet csöndjére, akkor elveszünk! A járvány keltette félelem jel, mely pontosan erre mutat. „Evezz a mélyre!” – mondja Péternek Jézus.
 
 
 
Istent csak Isten értheti meg? Ez pünkösd alapgondolata?
 
Alapvetően igen. A Szentlélek nélkül az ember nem értheti meg Krisztus megváltó művét. A Szentlélek vezet el a teljes igazságra. Hogyan? Úgy, hogy Jézus a tanítványokra lehel, és mondja: „Vegyétek a Szentlelket!” Tehát az embernek van képessége megérteni Istent, mert ilyennek teremtette, de elszakadt tőle, nincs meg ez a kapcsolat. Éppen ezért Isten kiárasztja az ember énjébe, szívébe a Szentlelket, hogy Ő segítsen megérteni a krisztusi kinyilatkoztatást. A Szentlélek által életkapcsolatba kerülhetünk vele.
 
A hit, a remény és a szeretet a legnagyobb emberi képességek. Abszolút hit nélküli élet nem létezik. A hitben mindig benne van a remény. Hinni valakiben azt is jelenti, hogy remélem, mindig szeretni fog. Képesek vagyunk civil módon hinni, remélni és szeretni, de ezek a képességek valami végtelenre mutatnak. Pünkösdkor megkapjuk a Szentlelket, és rá leszünk kötve erre a végtelenre. Az áldozás perceiben mindig kínlódtam a csöndben, hogy mit is mondjak, mert végül is minden szó méltatlannak bizonyul ilyenkor. A Szentlélek azonban megsegített! Azt mondtam, hogy Szentlélek Úr Isten, Te fogadd az Isten Fiát bennem, és veled együtt majd én is fogadom Őt. A Szentlélek tesz képessé arra, hogy azt mondjam: Jézus az Úr! Vagyis Jézus, te valóban Isten Fia vagy! Mindig mondtam az esztergomi diákoknak hittanórán, hogy ha hazamennek a húsvéti szünetre, és a kiskutyájuk eléjük szaladva, farkát csóválva úgy köszönne nekik, hogy: Szia!– akkor az a kutya emberré változott volna. Ilyen nincs! De ha én azt mondom, hogy Názáreti Jézus, Te valóban az Isten Fia vagy, az azt jelenti, hogy én is Isten fia lettem, részesedtem az isteni természetből (vö. 2Pt 1,4). Ebben a hitben reménység van. Milyen is ez a reménység? Azt mondja Szent Ferenc, hogy ez a remény biztos: „Adj nekem biztos reményt!” – imádkozza. Szent Pál pedig: „Tudom, hogy kinek hittem. Amikor szeretőképességünket megszállja a Szentlélek, még arra is képesek leszünk, hogy szeretetből a másikért meghaljunk.
 
 
 
A feltámadt Jézussal való találkozás hogyan változtatta meg a tanítványok életét? Mi az, amit korábban nem, csak akkor értettek meg?
 
A Föltámadottal való találkozás megmutatja, hogy milyen a túlvilág. Kitalálhatatlan. Minden eretnekség kitalálható. Például Jézusnak csak látszatteste volt, vagy nem is volt Isten, hanem csak ember: evett, ivott, aludt, félt. De belegondoltunk-e már abba, hogy mit jelent Jézus feltámadása? Jézus nem jött vissza ebbe az életbe, hiszen akkor Pilátus újra letartóztatta volna. Az történt a Názáreti Jézussal, ami a világ végére van megígérve az emberiség számára, amiről Ezekiel próféta jövendölt, hogy ti. Isten teljesen, testestül-lelkestül örökre megmenti az embert. Ha ez a Jézus így támadt föl, akkor igaz kinyilatkoztatásnak fogadhatjuk el, hogy „Én és az Atya egy vagyunk”. Ebben a túlvilágban, amelyet Jézus dicsőséges testében szemlélhetünk, meg van ígérve a mi testi föltámadásunk és az egész anyagvilág megdicsőülése. A tanítványok a föltámadt Jézusban ezt tapasztalták meg, és ez a tapasztalat maga a biztos remény. A föltámadt Jézusnak nem ún. asztrálteste van, hanem valóságos, átlényegített, örökkévalósított, Isten dicsőségébe fölemelt teste. Tehát Jézusban beteljesedett a világvége, azaz a mi föltámadásunk, és bennünk az anyag „föltámadása”, vagyis megdicsőülése. Az abszolút jövő megtörtént Jézusban. A biztos reményt szemlélve mondhatja Pilinszky: „A jövőről nem sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom. / Az a nap, az az óra, mezítelenségünk / fölmagasztalása lesz.”
 
 
 
De addig is „én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” – mondja Jézus. Szent Ferenc megtalálta, mi hogyan találhatjuk meg a velünk élő Krisztust?
 
Lehet, hogy a leprásban. Mindenkinek megvan a maga leprása, talán az a másik ember, akit nagyon nem bír elviselni. Ferenc átölelte a leprást. Félt is hogy elkapta a ragályt, de egy isteni sugallatra mégis megcsókolta, mert annak a kiszolgáltatott embernek a csók hiányzott igazán. Egy leprás kiközösítve él az emberek közösségéből. Ferenc nem törődött a ragállyal – persze ez nem azt jelenti, hogy ne tartsuk be az előírásokat –, ám ezzel a tettével adta vissza a leprásnak azt az öntudatot, hogy ő is valaki, ő is szerethető. Tehát Ferenc az emberben észrevette a személynek a titkát, amely isteni titok. Ugyanakkor észrevette Isten rejtőzködő szeretetét az Eucharisztiában is, és észre kellett vennie saját magában is Krisztust, amikor a szent sebhelyeket megkapta és elfogadta. Magunkban kell találkoznunk Krisztussal! Miért ünnepeljük Szent Ferenc stigmatizációját? Mert minden kereszténynek stigmatizáltnak kell lennie! A stigma egy szúrás, olyan fájdalom, amelyet nekünk okoztak. De ez még nem Jézus sebe, mert Ő képes volt arra, hogy imádkozzon az üldözőiért. Akkor lesz igazán Jézus sebe, ha úgy viseljük ezt a bántást, hogy nem csupán megbocsátunk, hanem arra döbbenünk rá, hogy Jézust bántották meg bennünk.
 
Mi is ugyanúgy, ahogy Szent Ferenc találkozhatunk vele az Eucharisztiában. Nem elég az, hogy a keresztségben már Isten gyermekei lettünk? Miért kell, hogy a Földtámadott dicsőséges teste áthasson bennünket az áldozás pár percére? Azért, hogy nehogy beleessünk az azonosság misztikába. Hogy a keresztény nehogy azt gondolja, hogy ő az Isten, hogy nincs Te meg én, nincs Isten meg én, nincs világ, hanem minden egy. Nem igaz! Nem egy minden. Sem a matematikában, sem a fizikában, sem pedig a szeretetben. Ez India világa. Az Eucharisztiában, az áldozás eseményében Krisztus mindig kívülről jön hozzám: az én bensőmbe. Nem isteníthetem magamat, arra gondolván, hogy megszűnt az én-te kapcsolat. Hála Istennek, így tudhatom, hogy Ő szeret engem, és én szerethetem Őt. Ez az örök élet kezdete. Jézus fölemel engem az isteni természetbe, de az énemet nem semmisíti meg.
 
15 évesen a későbbi Newman bíboros rádöbben arra – nyáron egy kollégiumban magára hagyva, amikor banki csőd miatt az apja nem tudta hazavinni –, hogy alapvetően két valóság van: „én és az én Teremtőm” – írja. Newman tehát egotista jellem – így nevezhetnénk. Nem egoista, azzá válhatott volna, mert nagyon érezte az én-t. Gondoljunk csak bele, hogy egy kizárólag önmaga énjére figyelő kamasz mennyire meg tudja nehezíteni családja életét: én, én és én. De a zseni, mint Newman, mit tesz, akkor is, ha 15 éves? Rákérdez arra, hogy honnét van az én? Nem az én állandó érzékelése foglalkoztatja, hanem az én eredetére kérdez rá. Descartes azt mondja: „Cogito, ergo sum!” – „Gondolkodom, tehát vagyok!” – ezzel megbolondította egész Európát. XVI. Benedek pápa ellenben azt mondja: „Cogitor, ergo sum!” – „El vagyok gondolva, azért vagyok!” El vagyok gondolva valakitől. A kereszténységben is kísért egy bizonyos azonosság misztika, miszerint feloldódhatunk a nagy mindenségben, amely maga az istenség (panteizmus!). Én nem akarok feloldódni, én nem akarok te lenni. Jézusom, én nem akarok Te lenni, mert akkor nem tudhatnám meg, hogy mennyire szeretsz engem! A Szentháromság misztériumába vagyunk beavatva, és így az áldozások is arra figyelmeztetnek, hogy Krisztus az, aki hozzám jön. Nem a gyomromba, hanem oda jön, ahol azt mondom, hogy én. Amikor azt ígéri nekünk Jézus, az élő Isten Fia, hogy „Én veletek vagyok mindennap”, akkor ezt így is szabad, illetve kell értenünk: Én mindennap veled vagyok a halálod pillanatáig és még azon túl is, hiszen azt kértem Atyámtól, hogy akik bennem hisznek, ott legyenek, ahol én vagyok.
 
 
 
Interjú: Keppel Dániel, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban megjelenő Franka-lap főszerkesztője 
Fotó: Mudrák Attila
Megjelent a Franka-lap 2020. nyári számában (XXX. évfolyam, 2020/2. szám)

Hozzászólások lezárva.