Isten Fia szegénnyé lett értünk.

Vizitáció a Szentföldön – Várnai Jakab naplója

2020.09.08 Címkék:

18. rész

2016. február (II.): A Keresztút Jeruzsálemben

A jeruzsálemi katolikusok és az éppen ott lévő zarándokok pénteken 3 órakor végzik közösen a Keresztutat. Az utcán vonuló ferences barátok és a velük imádkozó színes csapat gyakori fotótéma. Előtte 10 perccel gyülekezünk a San Salvatore portájánál, azután már menetben, tempósan megyünk át a Via Dolorosa elejére, ahol az I. stáció egy muszlim iskola udvarán van. Ahogy ideérkeznek az imádság vezetői, gyorsan körülkérdeznek, hogy lássák, főleg milyen nyelvű zarándokok vannak éppen ott.

                                      A Keresztút első stációja a muszlim iskola udvarán.

Az alap az angol-olasz-spanyol, de vettem már részt pl. lengyel-német-arab nyelvű Keresztúton is. A Keresztútnak mindig van egy „vezetője” (alighanem a „rangidős”) és egy „szervezője”, aki szintén elöl megy, de fél szemmel nézi, hogy jól mennek-e a dolgok. Az igazi privilégium az, hogy a végén ez a két ferences megy be a Szent Sírba az utolsó állomás és a záró imádságok idejére. (Ez bizony igen intenzív pillanat.) A három nyelven mondott imákhoz három ferences viszi a mikrofont, és a menet két végén két „bömbi” erősíti ki hangjukat.

Tiszteletre méltó, jámbor szokás – kevéssé ismert viszont a történeti adat, hogy az oszmán uralom alatt gyakran be volt tiltva ez a nyilvános imádság. Betiltották pl. 1621-ben egy provokáció nyomán, legközelebb 1664-ből van említés, hogy „ismét végzik”. Azután 1700-tól 1850-ig ismét nincs. Kiss István magyar ferences 1766-67-ben egy éven át Jeruzsálemben szolgál, de nem tud közös keresztútról, csak néhány stációt említ – azt is fordított sorrendben mondja el. Az ok a keresztények státusza a muszlim birodalomban: alávetettség, amit éreztetni is kell velük. A felvilágosult 18. századi uralkodókig az volt a helyzet, amit Kiss István leírt:

„Hamarjában a városban való szent helyeknek látogatására ki nem mehettem: nem is lehet, hanem bizonyos üdőkben és napokban, mivel, a támétalan sok adófizetésre is, nemigen bátorságos szabadsággal kedveznek a török tisztek a Szent Várasban tartózkodó szerzetesekhez. Sőt a bentlakó keresztények is félelemmel laknak közöttök, mert a farkasoknak nehéz megállani, hogy a juhokat ne zavarják. Nehéz a bárányoknak a farkasokkal egy akolyban megmaradni. Vannak olyan utcák a Salamon temploma körül, melyekre a keresztényeknek tilalmas csak a bémenetel is. A szerzetesek pedig jancsároknak őrizete nélkül a klastrombul ki nem léphetnek, kivévén a Kálvária hegyére való menetelt. Mert az utcákon, sikátorokon a mahumetánus csőcselék gyermekektől egyebet nem vesznek fel csufságoknál, darab köveknél, kergetéseknél. Ilyen itt a Krisztusért az élet.”
(Jeruzsálemi utazás, 275.)

1922-ben a La Terra Santa, a Kusztódia népszerűsítő folyóirata már arról számolt be, hogy a Keresztút során „a rendet soha nem zavarják meg. A muzulmánok, akik vallás dolgában nincsenek tekintettel senkire, szimpátiával figyelik ezeket a frankokat, akik letérdelnek az út közepén, a koszos, poros és néha sáros helyeken, hogy imádkozzanak az Úrhoz”.

                                            A Keresztutat végzők a Via Dolorosán.

Valóban ma már sokkal jobb a helyzet, bár nem mellékes, hogy a Via Crucis első fele a muszlim negyeden visz végig. A szervezők a menetet mindig gondosan az utca szélére állítják, hogy a gyalogosok haladhassanak. Az egyik alkalommal viszont a II. stációnál egy arab (láthatóan nem hívő katolikus) férfi állt az autójával, benne a gyereke, és ráförmedt a szegény Javier testvérre, hogy kapcsolja ki a bömbit, mert zavarja a csemetéjét. Éppen akkor a müezzin is szólt, talán ezért volt a hangártalom. Odajön a kavasz is, a ferencesek hivatalos arab rendfenntartója, egy kis huzakodás, rábeszélés után végül eltaszigálják az illetőt, közben a menet is továbbhaladt. 

A Keresztút a VI. stációnál, a zarándokok oldalra húzódnak, vörös sapkában a „kavasz”, a forgalmat terelő segéd hagyományos ruhába

A zarándok a Jézus életével való azonosulás jegyében az ő „útjait” is felidézi és végigjárja. A Golgotára vivő út az imádkozó lelkében Jézusnak szinte az egész életét összefoglalja, a szemlélt részletekkel lelkébe vési üzenetét. 1294 körül írja egy domonkos testvér, Rinaldo di Monte Crucis, a Szent Sír bazilikában tett látogatásáról: „azon az úton, amelyen Krisztus is fölment, keresztjét hordozván”.

„Azt már nem tudjuk, melyik zarándoknak jutott eszébe, hogy visszatérése után Európában is kitűzze „ugyanazt” az utat, és imádságban, másokkal együtt végigjárja. A 14. században jelennek meg az első utalások. Német nyelvterületen először hét „stációban” fogalmazzák meg a keresztutat, ahogy a legrégebbi emlékek mutatják (Lübeck 1493, Görlitz 1504). A bambergi keresztút (1504) már kilenc állomásból áll. 1600 körül alakul ki a 14 stációs felépítés. XII. Kelemen pápa 1731-ben rögzíti a keresztút végzési módját. Portomauriziói Szent Lénárd a 18. század első felében valóságos apostola volt ennek az imaformának, csak ő maga több százat állított fel. A római Kolosszeumban is ő létesített keresztutat. 1741-ben XIV. Benedek pápa már annak érzi a szükségét, hogy előírja: 1 plébánián csak 1 keresztút lehet.”

Nincs biztos történeti adatunk arról, hogy Jeruzsálemben pontosan merre is vitte Jézus a keresztjét. A legbiztosabb a végpont: a Golgota. A kezdőpont az evangéliumi beszámoló szerint a Pilátus előtti jelenet: éppen ennek a színhelyét lehet többféleképpen is feltételezni: Antonia-erőd? Heródes palotája? Praetorium? A görögök szerint a mai Dávid vára környékéről indult el a keresztet vivő Krisztus. Aki a ferencesek által ma gyakorolt keresztút vonalát követi, egy dologban egészen biztos lehet: az imádkozók millióinak nyomában jár, a keresztesek kora óta, de lehet hogy régebb óta is.

A „latin” nyomvonalban is van olykor eltérés: a helyi rendőrség időnként jelez, hogy a Szent Sír bazilika melletti arab negyedben „milyen a hangulat”, és aszerint választunk a IX. stáció két helyszíne közül. A X. állomástól már a bazilikában vannak a stációk. Sőt, ha nagy a feszültség a Óvárosban, akkor a San Salvatore-templomon belül imádkozzuk el a Keresztutat. Ramadán péntekjein ennek sokszor van esélye.
A bajor ferences, Gregor Geiger meglátását idézem útikönyvéből: „Ne feledjük, hogy a keresztút mindig nyílegyenes út: Jézus eltökélt, egész lényével mindvégig vállalt engedelmessége az Atyának”. Akár egy templomban járunk körbe, akár egy faluszéli dombra megyünk fel, akár Jeruzsálem hagyományos útvonalát követjük, a lényeg a belső készség, hogy lépteinket ismét és újból a Kereszthordozó lépteinek útjára igazítsuk. Templomaink meghitt, védett környezetében imádkozva érdemes belegondolni, hogy akik Jeruzsálemben járják be ezt az útvonalat, azokat a muszlim piaci árusok és más arrajárók részéről gyakran megvetés és gúny kíséri, kosz és szemét között haladnak, zaj és ordítozás veszi körül őket. Ahogy az első keresztút végzőjét, „hitünk szerzőjét és beteljesítőjét” is.

 

FOLYTATJUK!

ELŐZŐ RÉSZ

KÖVETKEZŐ RÉSZ

Ferences Média

Hozzászólások lezárva.