Így kezdődik a Naphimnusz, a teremtmények éneke, Assisi Szent Ferenc egyik legismertebb műve, úgy, ahogy annak idején leírta. Pontosabban elmondta a testvéreknek, akik feljegyezték. Tavaly arról elmélkedtünk, mit jelent Isten jósága. Most továbblépünk, és azt járjuk körül, mit jelent Szent Ferenc számára az, hogy Isten a Fölséges.

            Spoletói álomlátása során Krisztus azt kérdezi tőle:

– Mondd csak Ferenc, ki a nagyobb, az Úr, vagy a szolga?

Ferenc válaszára pedig, hogy az Úr a nagyobb, tovább kérdezi:

– De hát akkor miért a szolgának akarsz szolgálni, és miért nem az Úrnak?

            A becsvágyó és családjának társadalmi lehetőségeinél magasabbra törő ifjú polgár, Ferenc számára döntő volt ez a felismerés: Isten a nagyobb, a Legnagyobb. Isten a Fölséges. Úgy tűnik, Ferencnek éppen ez a felfokozott becsvágya, a legtöbb, a legnagyobb keresése lett az a kapu, amin keresztül Isten felismerhetően beléphetett az ő világába. Amikor Istenre ezt a szót alkalmazza: fölséges (altissimus, altissimo, altissimu), mindig Isten transzcendens mivoltát emeli ki. A Naphimnusz így folytatódik: „Mindenható, fölséges és jóságos Úr, tiéd a dicséret, dicsőség és imádás, és minden áldás. Minden egyedül téged illet, Fölség, és nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.” (Sík Sándor fordítása.) Már San Damiano romos templomában is így kezdi imádságát: „Fölséges és dicsőséges Isten, világosítsd meg szívem sötétségét…” Végrendeletében azt írja, hogy „maga a Fölséges nyilatkoztatta ki, hogy a Szent Evangélium szerint kell élnem.”.

            Bár az ember nem méltó Isten nevének kimondására, Ferenc gondolatvilágában mégis ott találjuk őt a fölséges Isten mellett. Az ember a fölséges Isten fényében nyeri el és ismeri fel igazán emberi méltóságát, Isten nyilatkoztatja ki Krisztusban az embert az embernek, és ez Ferenc alázatosságának forrása. Ha Isten a fölséges, akkor az ember a kicsi. A Naphimnusz kezdősorában az altissimu (fölséges) a signore (úr) jelzője. A signore azonban a senior szóból ered, ami eredetileg azt jelenti: idősebb; a hűbéri rendszerben pedig a hűbérurat jelöli, akinek hűbérese (vazallusa) engedelmességet fogad a seniortól kapott javakért cserébe. Ha Isten a senior, akkor az ember a minor. A nagyobb mellett ott a kisebb is. Márpedig Ferenc így nevezi el az általa alapított közösséget: Kisebb Testvérek Rendje (Ordo Fratrum Minorum). Így ez az elnevezés nemcsak társadalmi szolidaritást akar kifejezni, hanem az ember alaphelyzetét is kijelöli Isten előtt, a világban.

            Aki felismerte Isten előtti helyét és elismerte kicsinységét, az ki tudja mondani Istennek, „minden egyedül téged illet, Fölség”. Ez pedig Ferenc számára a szegénység egyik kiindulópontja, mert ha tudunk is jót tenni vagy mondani, azt Isten teszi és mondja általunk. Ezért aztán Ferenc szerint ezeket mind Istennek kell tulajdonítanunk, mintegy visszaadnunk neki. Amikor ezt említem, eszembe jut Ferencnek egy korábbi tette, amikor mindent visszaadott valakinek. Viharos elszakadásuk során visszaadott apjának mindent, még a rajta lévő ruhákat is. Ferenc hosszú ideig hordozta ennek sebét, de megtanulta, mindent visszaadni szenvedéssel, küzdelemmel és fájdalommal jár.

            De hogyan tudjuk visszaadni Istennek, ami az övé, ami őt illeti? Talán segítségünkre van az, amit Szent János első levelében Isten szeretetéről olvashatunk: hogyan szeretheti valaki Istent, akit nem lát, amikor nem szereti embertársát, akit lát? Úgy gondoljuk, minden embertársunknak tett szolgálat, segítség istenszeretet, és minden rászorulónak, kisebbnek adott segítség visszaadása annak, amit a Fölségestől kaptunk, és ami egyedül Őt illeti.

Szent Ferenc ünnepén szeretnék tehát megköszönni, hogy segít nekünk abban, hogy a kisebbek is kimondhassák: Isten a Fölséges, és kívánjuk, hogy jócselekedete révén Isten, a Fölséges vonja fényébe Ön és szerettei életét.

Fotó: Borsos Miklós Szent Ferenc rézkarc